Vasárnap van, a nyugalom napja. Különleges alkalom arra, hogy újra időt, teret adjunk létünk, küldetésünk értelmezésének. Találkozzunk Alkotónkkal, Megváltónkkal a gyülekezet közösségében. Ott érthetjük igazán jól, hogy Isten alkotásai vagyunk – nemcsak létezésünk eredete értelmében, hanem annak kimenetele dolgában is. Neki köszönhetünk mindent, aki nemcsak formálónk, életre hívónk, hanem gazdánk, tulajdonosunk Krisztus tökéletes váltsága által. Rangok szerzése, érdemek hajthatatlan vággyal való elérése helyett ma belecsodálkozhatunk az igazi rangunkba: emberek vagyunk. Isten alkotásai, bűn miatt deformálódottak, akiket Krisztusban nem egyszerűen re-, azaz visszaformált, hanem újjáteremtett. Így az ő háza vagyunk. Az egyház, a gyülekezet és az otthonunk népével együtt mi magunk. Nincs ennél nagyobb rang és méltóság: az övéi vagyunk. Értékünk tőle, miatta van. Általa lát az Atya, s az ő révén láthatjuk az Atyát. Ezért mondta kérdező, kérő tanítványának Jézus: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9)

1Krón 11,1–9

RÉ 34

Esélyteremtő programok sorát fogalmazzák meg társadalmunkban. A cél többnyire az, hogy a lemaradottak, hátrányos helyzetűek esélyhez jussanak, előnyt kapjanak az élet egy-egy területén – annak érdekében, hogy utolérjék a többséget, vagy le ne maradjanak tőlük. A nagy, igazi, mással nem helyettesíthető esélyt kínálta fel Isten ószövetségi választott népének azzal, hogy szólt. Beazonosíthatóan, időben meghatározhatóan. Azóta is fennáll ennek lehetősége. Az Úr szól. Kijelentést tesz önmagáról, rólunk. Kinyilvánítja a lehetőségünket az alkalmas időben. Ez az idő karakteresen fogalmazódik meg a választottaknak akkor, az ókorban, az újszövetségi időben, és most is. Ez pedig a ma. A tegnaphoz képest odaajándékozott esély. Az ismeretlen holnaphoz képest reménység. Isten valósága ma. Az ő szava ma. Vagy érvényesül bennünk ez, vagy tétovázás, túlzó megfontoltság, hezitálás, félrevezető tájékozódás miatt érvényét veszíti az említett tényezők miatt a szívünkben. A szívkeménység oka az ő szavának hallása idején tanúsított elutasítás, halogatás, elodázás. Ma engedjük a szavát érvényre jutni!

1Krón 11,10–47

RÉ 68

Izráel népe meghatározható történelmi eseményeire vonatkozik ez a megrendítő megállapítás. A Mindenható utat készített, tervet, térképet és az úton járáshoz különleges gondoskodást azoknak, akik indulás előtt álltak. Némelyek elindultak, mások nagyot haladtak előre a vándorlásban, mégis beteljesedett rajtuk a megrendítő megállapítás: nem mehettek be. Nem játék ez. Isten számontartó Úr, aki felelősséget vállal az övéiért földi vándorlásukban. Akik azonban a hitetlenség, kételkedés, a nálánál is jobban tudás gőgje miatt hallották ugyan a szavát, de megkeményítették a szívüket, nem érkeztek meg. Micsoda veszteség!

Elindulni, megtapasztalásokkal gazdagodni, rácsodálkozni az élet dolgaira, Isten hatalmára. Fáradozni, élményekhez jutni és a végén mindezek után nem megérkezni. Pedig az úton lét legfőbb, semmi mással nem helyettesíthető motivációja a megérkezés. A tanulásban az ismeretszerzésen kívül a megérdemelt bizonyítvány, diploma. A gyógykezelés után a felépülés. A fáradságos fizikai-szellemi munka után a megérdemelten kapott javadalom. Isten komolyan vesz bennünket azért, mert komolyan adta a szavát. Akik eszerint élnek, meg is érkeznek. Krisztus érdeme miatt bemehetnek a nyugalom helyére. Legyen haladásunk legfőbb motivációja ez: miatta, vele megérkezünk!

1Krón 12

RÉ 585

Ahhoz a kívánalomhoz képest, amelyet a mindennapjaink során igénylünk nyugalom címén, itt hatalmas világtörténelmi ív húzódik meg. Ugyanis a mi hétköznapi nyugalomértelmezésünk és -gyakorlásunk megakad ott, amikor rászólunk egymásra: maradj már nyugton! Higgadj le! Ne nyugtalankodj, törődj bele! Ezek az elkerülhetetlen élethelyzetek felületi kezelésének kényszerei. Az Úr nyugalma azonban az az eredeti állapot, amely egyfelől állandósult, tehát tartós, másfelől biztos kezekben van, mert tőle származik, és ezért mennyiségi tekintetben kifogyhatatlan, minőségi értelemben pedig felülmúlhatatlan. A világméretű ív itt van ebben a szakaszban. A teremtés megmásíthatatlan rendjébe beépítette Isten: a hetedik nap nyugalma nem a kifáradt Teremtő kényszerpihenése, hanem: „megnyugodott munkájától”. Körbenézett rajta, értékelte, és eljött a nyugalom napjának igazi értelme: megáldotta és megszentelte azt. Majd a második nagy nyugalomértelmezés a választottak megérkezése a szent földre, azon belül a nyugalom napja mint időkategória a templomban az Istennel való találkozás pótolhatatlan alkalma. S végül a békesség fejedelmének megérkezésével Krisztusban megbékéltette a világot. E megbékéltek pedig haladnak a végső mennyei nyugalom múlhatatlan ideje és valóságos helye felé. Érdemes hát a figyelmeztetés a komolyan vételre: igyekezzünk bemenni abba a nyugalomba!

1Krón 13

RÉ 182

Isten szava és annak természete áll előttünk. Igének mondjuk, és hatását, erejét tekintve ellenállhatatlanul érvényesül. Isten kijelentésének természete az, hogy élő. Vagyis nem alkalmilag használható és félretehető, nélkülözhető dolog. Az a tény, hogy élő, azt jelenti, számolni kell vele, és számítani lehet rá. Nem tárgyiasult vallási eszköz, hanem Isten állandósult tényezője. Él. Isten szavának a természete az, hogy élet van benne, és ebből fakad a második meghatározása: ható. Vagyis következménnyel jár. Nyomot hagy maga után a szó legnemesebb értelmében. A világteremtés hatalmas nyoma annak, amikor csak annyit mondott, hogy legyen – és lett. Megszólította az övéit, s a megszólítottság útján lettek az övéivé a legnagyobb tudatossággal. Szólt az utolsó időkben – ahogyan ez a levél kezdődik –, mégpedig a legtökéletesebben Fia, Jézus Krisztus által. Krisztus a testté lett Ige. Élő és ható. Halálon átment, feltámadt, és örökké él. Hatása elháríthatatlan volt: beszédben, csodatételeiben és kereszten elvégzett, nekünk bűnbocsánatot szerző áldozatában. Isten Igéje az egyetlen esélyünk arra, hogy visszataláljunk őhozzá. Ma is ugyanaz a tulajdonsága, definiálhatósága: élő és ható, mindeneket meghatározó.

1Krón 14

RÉ 589

A bizalomvesztett világ, amely körülvesz bennünket, egyben meg is határoz. Tele vagyunk gyanakvással, kérdésekkel és kétségekkel. Alig akad élethelyzet, személy, amelyre, akire nézve ne formálnánk a kérdést: vajon valóban az, aminek látszik, valóban az, akinek mutatja magát? Arra bátorít ma Isten szava, hogy ne habozzunk odalépni a kegyelem trónusához, mert ez a trón nem üres, hanem maga Krisztus foglal helyet rajta. A kegyelemért szenvedett, a hozzánk hasonlóvá lett, az erőtlenségeinket ismerő, a gyengeségeinkkel tisztában levő Úr. Sok-sok csalódásunkból ez a gyógyulás útja. Újraéledő félelmeinknek, felmerülő kétségeinknek ő az eloszlatója. Főpapunknak van hatalma és szándéka arra, hogy irgalmat gyakoroljon rajtunk, és kegyelmet adjon nekünk. Hogyne volna bizalmunk iránta, aki a földön jártakor is ezt igazolta: kegyelmet adott még akkor is, ha ez mások ellenállását váltotta ki. Bátran járuljunk a kegyelem királyi székéhez!

1Krón 15

RÉ 33

Sokan és sokféleképpen értékelték már a történelem folyamán Jézus Krisztust, az egyetlen, igazi, tökéletes főpapunkat. Többnyire beillesztve emberi értelemmel kialakított vallási rendszerekbe. Itt azonban félreérthetetlenül látjuk az ő létének, értünk végzett küldetésének lényegét. Ő az üdvösség szerzője. Főpapi tiszte nem átmeneti, nem egyszerűen felemelő, biztató, vonzó – ő az, aki üdvösséget szerzett. Nem csak odairányította a figyelmet arra, nem csak felkeltette a vágyat iránta, felébresztette az üdvösség iránti hiányérzetet. Jóllehet ezek is fontos mozzanatok, de valójában Jézus Krisztus az, aki az üdvösség szerzője, megszerzője. Kizárólagos tulajdonosa annak az érdemnek, amelyet nekünk ajándékozva visszakerülhetünk a bűneset által elveszített közösségbe az Atyával. Nem elvette valakitől, hogy átadja nekünk, hanem megszerezte, és ránk nézve érvényessé tette. Az, amit nekünk szerzett, az értékét, hatását, erejét tekintve változatlan, romolhatatlan, mert az üdvösség természete szerint az: örök. Múló napjaink és mulandó dolgaink között micsoda tartást ad ez nekünk! A mi Urunk „örök üdvösség szerzőjévé lett” – nekünk.

1Krón 16

RÉ 105