A koszorú véget nem érő körtánchoz hasonlít, az összetartozást, összekapaszkodást példázza, ezzel az egység, a békesség, sőt a szeretet szinonimája. Ma az individuumok korát éljük, ily módon az egyén szerepe fel-, a közösségé leértékelődni látszik. A közösség jelenthet barátot, családot, népet, nemzetet, míg az egyének halmaza csupán tömeg. Talán fölösleges arról értekezni, melyik csoportosulás irányítható jobban...

Krisztus koszorúja valójában töviskorona volt, amelyet azért viselt, hogy az Úr szenvedő szolgájaként népét egybegyűjtse, kibékítse az embereket Istennel, önmagukkal és egymással. Amikor bevonult a városba, így siratta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem […], hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint a kotlós a csibéit szárnyai alá, de ti nem akartátok!” (Lk 13,34) Hiszen Jézus egész élete a misszió jegyében telt, szavakkal vagy azok nélkül is szüntelenül hívogatta az embereket.

Az Isten nyugalmát, békéjét ígérte a mindkettőnek híjával lévőknek. Miként a koszorú egybeöleli azokat a virágokat, amelyek díszítik, akként akarta Krisztus összeölelni népét és Istenét – de mielőtt megfeszítették volna, még a tanítványai is szétszéledtek. Feltámadása után azonban sikerült őket ismét egybegyűjteni, hogy minden napon az idők végezetéig az Isten mindeneket szárnyai alá gyűjtő, örökkévaló szeretetéről tanúskodjanak.

Egy volt közülük István vértanú, aki úgy szerette Jézust, hogy szinte eggyé vált vele. A neve, Stefanos koszorút jelent. Lélek és bölcsesség jellemezte, jeleket és csodákat tett, megkövezésekor egy angyalhoz vált hasonlóvá az arca. Megnyílt szemű emberként a mennybe tekinthetett, látta az Emberfiát az Isten jobbján, és halálakor így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondta, meghalt.” (ApCsel 7,59b–60) Ő vált elválaszthatatlanná Jézustól – és az ő révén az Atyától –, úgy fonódtak össze egymással, miként a koszorú levelei és virágai.

Hasonló volt Szent Ferenc is, Krisztus kicsinye, az örök kistestvér, aki nem beszélte, de annál inkább élte az evangéliumot. A jóságban, a szegénységben és az egyszerűségben olyannyira eggyé vált a Mesterével, hogy élete vége felé stigmatizálódott: megjelentek a kezén és a lábán Jézus sebei. Az egyén és közösség egyként lényegesek Isten szemében, miként koszorús királyunk, Szent István életében is.

Hiszen Krisztusnak is azért adatott a koszorúja, a töviskorona, hogy általa egybegyűjtsön, magához öleljen minket is, és így bátorítson: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10) Legyünk hát hűségesek hozzá, mindazáltal ne feledjük: „Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,13) Legyen érte áldott most és mindörökké!