Jókai Mór gyűjtésében jelent meg az a könyvecske, amely A magyar nép élcze szép hegedűszóban címet viseli, és 1914-ben, az író halála után egy évtizeddel már a tizenötödik kiadását érte meg. Egy egészen jó állapotban megmaradt példány került minap a kezembe. Különös élmény XXI. századi szemmel olvasni, milyen anekdotákon, vicceken nevettek az 1800-as években és a XX. század hajnalán.

A Mátyás királyról szóló történetektől kezdve az 1842-es napfogyatkozáson át a különféle foglalkozásokról és nemzetiségekről szóló adomákig sokféle többé-kevésbé nevettető történetet találunk a zsebkönyv méretű kötetben, amely, ha nem teszszük félre az első néhány sor után, rendesen megtornáztatja az agysejteket.

Sokat változott azóta a nyelv, más a humor, ezért a mai olvasó számára a könyvecske több adomája nem csupán avíttasnak mondható, hanem egyenesen érthetetlen. Legalábbis annak biztosan, aki nem tud latinul. Ami százötven éve természetes volt – hogy az írni-olvasni tudó, tanult ember életének része e holt nyelv –, ma már egyáltalán nem az. Persze akit hajt a kíváncsiság, és alaposabban tanulmányozná ezt a korszakot, annak nem kell szótárakban kutakodnia: néhány kattintás, és kezében a latin–magyar fordítás. Én ezt most kihagytam, és inkább elidőztem a könyvecske Feliratok című fejezeténél, ahol egyebek mellett ezt olvashatjuk: „Itten pihen Eszter asszon’ / de még a férje is otthon.” Jókai megjegyzése szerint ez a felirat egy zsémbes asszony sírján szerepelt. Hogy a valóságban is odavésték-e, vagy csak a korabeli humoristák terméke, sohasem fog kiderülni.

Miután mosolyogtam egyet a szurkálódó kétsoroson, eszembe jutott, hogy a Szentírás több helyen is említi a zsörtölődést mint olyan rossz tulajdonságot, amelynek tulajdonosával kellemetlen, sőt nehéz egy fedél alatt élni. A példabeszédek könyvében öt alkalommal is olvashatunk erről: „…mint a szüntelen csepegő háztető, olyan a zsémbes asszony.” (19,13); „Jobb a tető sarkán lakni, mint zsémbes asszonnyal együtt a házban.” (21,9 és 25,24); „Jobb a puszta földjén lakni, mint zsémbes és bosszús asszonnyal.” (21,19); „A záporeső idején csepegő háztető és a zsémbes asszony egyformák…” (27,15)

Egy fiatal tartalomkészítő visszatérő paródiatémája az örökké panaszkodó, mérgelődő családanya, akit igen jó érzékkel ábrázol. Nevetés közben azonban szinte belesajdul az ember szíve: tényleg ilyenek vagyunk, leszünk, ha nem vigyázunk?

A kedves piszkálódás mögött ott a figyelemfelhívás, mekkora károkat okozhat egy családban, ha valaki állandóan zsörtölődik, ha mindennapos program a szemrehányás. Még ha jogosnak tűnik is a panaszos oldaláról, rombolja azt, aki műveli, és azt is, aki hallgatja. Bűnbánattal és Isten Szentlelkének segítségével azonban elkerülhetjük, hogy „Eszter asszonok” legyünk.