(17) „A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Jn 2,12–17)

János, a hiteles tanú bátorító és intő atyai hangon szól a gyülekezetben lévő minden nemzedékhez. Azokat akarja tanítani, akik már közösségben járnak Istennel, arra, mi az, ami elmúlik, és mi az, ami megmarad. Mindenkit vigasztal és buzdít, hogy maradjanak meg Isten Igéjének tisztaságában. „Akkor […] mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok – így szól az Úr –, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre.” (Jer 31,34) Augustinus így ír a megszólított korosztályokról: „Gyermekek, mert nemrég születtek; apák, mert ismerték a kezdetet; de miért ifjak? Mert legyőzték a gonoszt. A gyermekekben ott van a születés, az apákban az ősi dolgok, az ifjakban az erő.” „…erősek vagytok, és Isten Igéje megmarad bennetek...” (14) Ugyanakkor nemet mond a világra: „Ne szeressétek a világot…” (15) Nem a világgal van a baj, hanem a bűn által megrontott világgal, amely gyökeres ellentétben áll Isten akaratával. Nem a világ rossz önmagában, hanem a kívánság és az életmóddal való kérkedés. Naponta kell döntést hoznunk: a világhoz tartozunk, vagy Istenhez?

2Krón 27

RÉ 682

(22) „Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus?” (1Jn 2,18–25)

Apró, hétköznapi nézeteltérések nagyon meg tudják keseríteni az életünket. Más megoldásokra esküszünk, ráadásul erősen hatnak ránk a különböző véleményvezérek írásai is. Nem könnyű ezt elfogadásban, szeretetben, békességet keresve jól kezelni. János szerint azonban a drámai szakadást nem csupán ezek, hanem az élet alapjainak a megkérdőjelezése, tagadása és megváltoztatása jelentik. A gyülekezet viszonyítási, igazodási alapja nem eszme vagy törvényszerűség, hanem személy, Jézus, akiben a teremtő Isten Krisztussá (felkent szabadító) lett értünk. „…halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért.” (Róm 4,25) Ezért éberségre hív: vigyázzatok, ne engedjétek magatokat megtéveszteni azoktól, akik Jézus helyébe akarnak lépni (anti = helyette, ellene; krisztusok, tévtanítók = a Jézus-ellenes erők összefoglaló megnevezése). Ők azok, akik a rosszat jónak, a jót rossznak, a sötétséget világosságnak, a világosságot pedig sötétségnek mondják (Ézs 5,20). Ellent is fogtok tudni állni a Krisztust tagadó hazugságoknak, mert nektek „kenetetek” (helyes kritikai mértéketek) van a Szentlélek által, aki mindenkor kész megerősíteni Jézushoz igazodó életeteket.

2Krón 28

RÉ 683

(28) „…gyermekeim, maradjatok meg őbenne…” (1Jn 2,26–29)

Óhatatlan, hogy szakítások, szakadások legyenek közöttünk, de nem értjük, miért hagyja ezt Isten. Pedig talán éppen ezek a helyzetek szoríthatnak rá minket, hogy visszakeressük az életünkben azt a pontot, ahol a „kenetet” kaptuk, ahol még együtt voltunk Jézussal. A közgondolkodás eltorzulása hitvallásos helyzetet teremt, ilyenkor nem kerülhetjük el a „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg” (1Thessz 5,21) mozdulatát. Ebben a végletekig ellentmondásos világban a dolgok megkülönböztetésének kegyelmi ajándékát kell kérnünk szüntelenül. Csak úgy várhatjuk bizalommal és félelem nélkül Krisztus visszajövetelét, ha benne maradunk! Ha „okos istentiszteletként” odaszánjuk magunkat „élő, szent és Istennek tetsző áldozatul”, és nem a világhoz igazodunk, hanem Krisztushoz (megtérés, metanoia = az értelem megújulása, a gondolkodás megváltozása). Csak így ítélhetjük meg, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, neki tetsző és tökéletes (Róm 12,1–2). Kérjük, hogy szüljön minket újjá Isten a Lélek által, hogy az igazságot ne csak ismerjük, hanem cselekedni is tudjuk!

2Krón 29,1–19

RÉ 684

(2) „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk.” (1Jn 3,1–2)

Ki vagyok? Minden életszakaszban felmerül ez a kérdés, itt mindig újra megrekedünk, mert nem látunk tisztán, nincs megnyugtató válaszunk. „Felette nagy titok ez”, ahogy a férfi és a nő, de legfőképpen az Isten és az ember viszonya is talány. Igénk kimozdít ebből a vissza-visszazuhanó állapotból, és megtanít arra a kérdésre, ami igazán döntő: kié vagyok? A válaszon átsugárzik az a szeretet, amely felsegít, befogad, megtart, és kinyitja előttem a jövőt, értelmet, reményt adva az életemnek: most Isten gyermekei vagyunk. Identitásunk, hovatartozásunk, létünk a Krisztussal való kapcsolatban rejlik, aki testvéreinek fogadott bennünket. Micsoda kiváltság ez, vegyük komolyan! Az apostol azonban nem áll meg annál, ami van, hanem arról is beszél, ami lesz, még nem vagyunk készen. Hátravan a nagy találkozás Krisztussal, a „színről színre” látás. „Hasonlók leszünk hozzá”, de nem azonosak vele. Amikor már nemcsak az Istenhez tartozás méltóságát, hanem a dicsőségében való részesülést is megkapjuk. Tanítson az Ige az örökkévalóság szempontjából nézni a sorsunkat! „Árnyék mögött fény ragyog, / Nagyobb mögött még nagyobb, / S amire nézek, az vagyok.” (Gyökössy Endre)

2Krón 29,20–36

RÉ 685

(3) „…aki így reménykedik benne, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.” (1Jn 3,3–6)

„A rámrakódott világ-szenny alól, / Kihűlt csillagok hamuja alól / Akarom kibányászni magamat.” (Reményik Sándor: Istenarc) Bekoszolódott testünket csak-csak meg tudjuk tisztítani valahogy. De ki képes megszabadulni a lelkére, tisztességére ráfröccsent rosszindulattól, méltánytalanságtól, gyűlölettől? Ki képes megszabadulni saját feltörő indulataitól, irigységétől, önzésétől, szeretetlenségétől, hűtlenségétől, reményvesztettségétől? Ki tudja távol tartani magát a bűntől? „Ki szentel meg minket, ha nem Isten?” – kérdezi Augustinus, és így folytatja: „Igen, de Isten nem tisztít meg téged, ha nem akarod. Ezért annyiban szabod akaratodat Istenhez, amennyiben megtisztítod magadat, nem magadtól, hanem általa, aki azért jött, hogy benned lakozzék.” János a bűnt törvénytelenségnek (az Istennel kötött szövetség megszegésének) nevezi, az Antikrisztust törvénytiprónak. Aki vétkezik, ördögi erőtérbe, isten- és embertelen hatalmak kezei közé kerül. Jézus azért jött és áldozta fel magát ártatlan Bárányként a kereszten, hogy kiragadja a fuldokoló emberiséget ebből a gonosz örvényből. Könyörülj, Urunk! Add vissza a reményt, hogy egyszer rajtunk is kiábrázolódhatik a Krisztus-arc!

2Krón 30

RÉ 686

(7–8) „…aki az igazságot cselekszi, igaz az, mint ahogyan ő is igaz. Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van…” (1Jn 3,7–12)

Mi történik velünk, amikor a társadalomban, családban, baráti körben, gyülekezetben egyre riasztóbban éljük meg az ellentéteket? Kategorikus ítéletek választanak el egymástól minket, tele vagyunk dilemmákkal, zuhanunk valami bizonytalan világba, és még a napi Ige is végletesen fogalmaz; szembeállítja azokat, akik az igazságot és akik a bűnt cselekszik. Vajon ketté lehet-e osztani az emberiséget igazakra és hamisakra, konkolyra és búzára? Nem azért fogalmaz-e ilyen végletesen az Ige, mert önvizsgálatra akar indítani bennünket? Be kell vallanunk, hogy Jézus mércéje alatt mindig újra „könnyűnek találtatunk”! „…nem azt teszem, amit akarok […], hanem […] amit nem akarok…” (Róm 7,19) János szerint az cselekszik igazságot, aki szereti a másikat, mert az igazi szeretet Istentől ered. Aki gyűlöli a másik embert, aki azért gonosz, mert a másik jó – mint Káin –, az a bűnt cselekszi. Mintha mi is egyszerre volnánk „búza és konkoly”, egyszerre igazak és hamisak, bűnösek és bűntelenek. Az ellentmondás feloldhatatlan. „…ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” (Jn 8,36), „simul justus et peccator” – az ember egyszerre igaz és (megkegyelmezett) bűnös. Szabad a jóra.

2Krón 31

RÉ 687

(14) „Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket…” (1Jn 3,13–17)

Élet vagy halál, üdvösség vagy kárhozat kérdése-e a szeretet? – Úgy látszik, igen. Nagy félreértést oszlathat el, ha meghalljuk ennek az Igének az üzenetét: az üdvösség nem a földi élet után kezdődik, hanem – énekünk szerint – már most: „Érzem, hogy az örök élet / Már e földön az enyém lett.” (RÉ 243) János nem azt mondja, hogy az életből a halálba megyünk át, hanem „tudjuk, hogy átmentünk (perfectum, befejezett múlt) a halálból az életbe”, az Isten nélküli életből – amely maga a halál – az Istennel való közösségbe, amely az örök élet. Ha Isten nélkül élünk, a halálban vagyunk, és ha ez az állapot nem változik, benne is maradunk, ez a kárhozat. Mi a határátlépés kulcsa? – A szeretet. „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.” (16) Ez a szeretet (agapé) Isten sajátja, tőlünk nem telik. Ha tudom, hogy Isten szeretete engem is átléptetett a határon, akkor csak ebbe kapaszkodva lehetek képes a másikat mindennek ellenére szeretni, mint Pál: „…még az életem sem drága, hogy elvégezhessem […] a szolgálatot…” (ApCsel 20,24), akkor is, ha ezért a(z) „(üdv)bizonyosságért” és szeretetért gyűlöl a világ.

2Krón 32,1–23

RÉ 688