Az egyik kedves református rokonom nemrég megmutatta a közösségi oldalán az új irodáját. A képeken modern, mégis melegséget árasztó helyiséget lehetett látni, amely a polcokon sok hasznos könyvvel, az otthonosságot növelő tárgyakkal és szép képekkel várja a dolgos hétköznapokat. Minden adott ahhoz, hogy a szoba gazdája a lehető legkellemesebb környezetben tudja elvégezni a feladatait.

Az elmúlt évtizedek alatt számtalan szebbnél szebb és csúnyánál is rútabb, lepukkant irodát láttam, némelyikben dolgoztam is jó néhány évig. Volt közöttük olyan, amely százéves bérház félhomályos udvarában bújt meg, volt, amely megszűnt gyártelep lassan enyészetnek induló épületében működött, és végül a karanténos időkben – épp úgy, mint sokaknak – a saját konyhám is irodává lett.

Akinek a munkája a cége által kijelölt asztalhoz szegezi őt napi több órában, igyekszik személyessé tenni e négyzetméternyi felületet. Emléktárgyak, vicces tollak, esetenként családi fotók is helyet kapnak a monitorok, laptopok és papírkupacok erdejében. Jobb esetben az iroda és azon belül az íróasztal megmutathat valamit a tulajdonosából. Ma már azonban az sem ritka, hogy a cég spórolni akar, ezért egy asztalon több kolléga is osztozik. Amíg egyikük home office-ban dolgozik, a másik használja a „munkaállomást”, majd időnként cserélnek.

Ilyen asztalnál is ültem már: az ember bemegy, lesöpri az előtte ott dolgozó ottfelejtett morzsáit, letelepedik, és nyüstöli a számítógépet, amíg véget nem ér a munkaidő. Semmi sem állandó, a kávésbögrénk és a tollaink is örökké úton vannak, hontalanná válunk a második otthonunkban. Milyen személytelen, sőt embertelen – mondhatnánk erre. Hiszen így még azt a kis komfortérzést is elveszik tőlünk, amellyel könnyebbé tehetnénk a családtól távol töltött órákat.

Ismerek valakit, akinek nem volt asztala, amely mellé leülhetett volna megbeszélni a fontos dolgokat. Nem volt fotelje, ahol hellyel kínálta volna a lelki támaszért érkezőket. Nem volt saját kávésbögréje és polca sem, ahová kitehetők a családi fotók. Nem volt irodája sem elegáns palotában, sem otthon, a konyhában. Mégis mindig talált megfelelő helyet a gyógyításra, a vigasztalásra, meghallgatni a panaszokat. Nem volt fogadóórája, határidőnaplója, és nem küldte el a hozzá fordulókat, mondván, lejárt a munkaideje. Mindig akadt valaki, aki adott neki egy bögre vizet, ő pedig még tisztább, élőbb vizet kínált cserébe. Még haldoklása közben is, miközben az egész világ bűne ránehezedett, gondoskodott az édesanyjáról.

Elegáns palotából mondták ki rá a halálos ítéletet, ő pedig „nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszt halálig” (Fil 2,6–8).