A debreceni Nagytemplomban tartott Kárpát-medencei tanévnyitón először vett részt református intézmény vezetőjeként. Milyen érzelmekkel jött ide?

Az ukrán határ melletti piciny szülőfalumban majdnem mindenki a református hitben nőtt fel. Távoli világnak tűnt onnan a Refinek hívott Debreceni Református Kollégium, amelyről csupa jót hallottunk. Akkoriban az, hogy mint Isten megszólított tanítványa egy hétszáz diákot nevelő intézmény vezetőjeként azokon a kopott, fagerendákból ácsolt lépcsőkön mehetek majd fel, amelyen az addigi négyszáznyolcvannyolc tanévben lépkedtek tanárok és diákok, még álmomban sem jelent meg.

Nemes hagyományainkat eddig a történelem- és az irodalomkönyvekből ismerhettem, itt viszont megérintett a dicső múlt és a felmenőinknek a magyarságért, az anyanyelvért, a kultúráért folytatott, reformátusságunkat gazdagító küzdelme. Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője, Móricz Zsigmond, a magyar irodalom klasszikusa – szűkebb szülőföldem nagyjai – örökre beírták magukat a nemzedékek tudás- és hitvilágába.

Mindkét nagyapja presbiterként szolgált Kölcsén és Botpaládon. Ön először ötévesen, a nagyapja kezét fogva ment az istentiszteletre. Ki volt büszkébb a másikra?

Nekem nagy élményt jelentett, hogy a gyülekezetünk tagjai, a presbitertársak örömmel osztották meg a családi és az egyházközségi híreket az általam végtelenül tisztelt nagyapával, a kurátorral, ahogy akkor hívták a gondnokot. Őket hallgatva beleláttam kicsit a gyülekezet elöljáróinak hétköznapi feladataiba. Iskolába még nem, de hittanra már jártam. Az istentiszteleteken inkább a dicsérő énekeket raktározta el a lelkem. Tudatosan ekkor még nem ért el Isten megszólítása.

A hagyománytisztelő településen személyesen élhette át, milyen nagycsaládban nevelkedni, gyülekezetben gondolkodni. Mit jelentett a közösség ereje?

Három generáció, a nagyszüleim, a szüleim és mi az öcsémmel alkottunk egy családot. A felnőttek nem csupán a szavaikkal, a tetteikkel is példát mutattak. Vasárnap megadtuk az Úr napjának kijáró tiszteletet. Igaz, állattartó gazdaságunkban meg kellett etetni a jószágot, a nagymamám főzte az ebédet, ám az istentisztelet állt az ünnepnap középpontjában. Elképzelhetetlennek tartottuk, hogy ne vegyünk részt rajta. Középiskolás diákként külön meg kellett szoknom, hogy a hétvége utolsó délutánját már a visszautazás foglalta el.

Van-e olyan gyermekkori emléke, amely a későbbi pályaválasztását is meghatározta?

Szentestén történt. A karácsonyi ünnepséget a gyülekezeti teremben tartottuk, verset szavaltam. Székre állítottak, és Ady Endre Karácsony című költeményét adtam elő. A csillogó szemeket, a gyülekezet szeretetét soha nem felejtem el. A másoknak önzetlenül adott ajándék, amely a leginkább bennünket gazdagít, tudat alatt eldöntötte a pályámat. Tanárként máig azért állok a katedrára, hogy a tudás világát és Isten szeretetét közel vigyem a tanítványaimhoz.

Mi adja az emberi és a hitbeli elégedettséget önnek?

Presbiteri szolgálatomat is a Botpaládról magammal hozott szeretettel és odaadással látom el. A családi történelem ismétli önmagát, most én ülök buszra reggelente a középiskolás fiammal az iskolába tartva. Hiszem, hogy az elvetett magok szárba szökkennek és beérnek. Isten gondviselésére gyakran rácsodálkozunk a családi életünkben, például amikor valami miatt Ákos fiunk nem tudott velünk jönni az istentiszteletre, az esti alkalomra magától elment: megfogalmazódott a hiány a lelkében. Csendeshéten hallottam Pótor László nyírmeggyesi lelkipásztortól, hogy az édesapa a család papja. A szívembe égett ez a mondat. Azóta az igeolvasás, a dicsőítés, a közös ima a program része esténként. Nincs kétféle önazonosságunk, egy a világban és egy a templomban. Az egységet Jézus igazítja nálunk.