Hogyan indult a hitbeli útja?

Édesapámnak mindig is fontos volt a hite, mivel ő katolikus volt – bár édesanyám református –, az egész neveltetésem a katolikus egyházhoz kötődött. Személyes kérdéssé egyetemi éveim alatt vált a vallás. Akkoriban kötöttem szoros barátságot egy lazarista szerzetessel, akivel rengeteget beszélgettünk a vallásról és az egyházról. Ő ébresztette fel bennem a kíváncsiságot, elkezdtem mélyebben foglalkozni a témával. Először a katolikus tanításokat próbáltam jobban megérteni, kézbe véve a katekizmust. Azt tapasztaltam, hogy rendkívül nehéz eligazodni benne: pápai bullák, különböző hivatkozások és egyházi dokumentumok sora jelent meg előttem, miközben én leginkább arra kerestem a választ, mindez hogyan eredeztethető a Bibliából. Ekkor ajánlotta egy református teológus barátom a Heidelbergi Kátét. Abban világos és érthető szöveggel szembesültem. Akik írták, azt tartották szem előtt, hogy az olvasó ne csak elfogadja, hanem értse is, miben hisz. Persze innen még hosszú út vezetett addig, hogy reformátussá váljak. Ezután kezdtem el rendszeresen a Budapest-Kelenföldi Református Egyházközségbe járni. Még körülbelül két év telt el, mire konfirmáltam. Visszanézve azt látom, ez a folyamat édesapám mély és elkötelezett hitével, az ő útmutatásával kezdődött. Az azonban, hogy nekem mit jelent mindez, és miként válik személyes valóságommá, hosszú évek keresésének eredményeként alakult ki.

Élt már át olyan eseményt, amikor egyértelműen megtapasztalta: Isten jelen van?

Emlékszem egy sárospataki zenei táborra, ahol a zárókoncertet a Rákóczi-vár udvarán tartották. A színpadon kint állt a drága zongora, minden elő volt készítve. El is kezdődött az előadás, én a szervezők közelében ültem. Mintegy a koncert felénél sutyorgás támadt, mutatták az időjárási radarképet: a környező településeket már elérte egy hatalmas zivatar, és egyértelműnek tűnt, hogy perceken belül fölöttünk is leszakad az ég.

Azon gondolkodtak, félbe kellene szakítani az előadást. Ekkor kiállt a tábor vezetője, és csak annyit mondott: szeretne imádkozni. Ami ezután történt, számomra egészen döbbenetes élmény maradt: a radarképen látszott, hogy a vihar felhőzete kettéválik Sárospatak előtt, elkerüli a várost, így a koncert zavartalanul lezajlott. Viszont amint vége lett a műsornak, és letakarták a zongorát, azonnal eleredt az eső.

Mikor érzi magát a legközelebb Istenhez?

Szeretem a hajnalokat. Korán kelő típusként általában öt óra körül már ébren vagyok. Ezek a nyugodt reggeli órák sokat jelentenek nekem: ilyenkor szoktam elolvasni a napi igeszakaszt, elcsendesedni. A családunk ünnepei szintén közel visznek Istenhez, a feleségem igazán meghitt légkört teremt. A nagyhéten például mindennap elolvassuk az aktuális bibliai történetet, beszélgetünk róluk a gyerekkel, hogy ők is értsék, át tudják élni. Mindig akad ehhez kapcsolódó kézműveskedés is.

Milyen imakérés foglalkoztatja mostanában?

Tavaly tragikus hirtelenséggel elveszítettük a feleségem édesanyját, ami mély sebet tépett az egész család lelkén. Számomra különösen példaértékű az, ahogyan ő és apósom Istenre támaszkodva felnevelték az öt gyermeküket, és az a szeretetteljes, összetartó közeg, amelyet egész életükkel, hiteles lelkipásztori szolgálatukkal képviseltek. Anyósom hite volt a család egyik összetartó ereje. A jelenléte stabilitást, békét és biztonságot adott mindenkinek. A halálával óriási űr maradt utána. Gyakran kérem, engedje az Úristen, ha érteni nem is, de elfogadni azt, hogy magához hívta őt. Közben könyörögni szoktam egy nekem különösen fontos családtagért is. Hosszú évek óta tapasztalom, hogy keres valamit az életében. Nincs egyszerű helyzetben, sok terhet cipel, amelyek közül még jó néhányat nem tud letenni. Én magam úgy érzem, valójában Istent keresi, még ha ezt ő maga nem így fogalmazná is meg. Nagyon szeretném, ha egyszer megtalálná azt a békét és kapaszkodót, amelyet hitem szerint neki is elkészített az Úristen.