Végre nemcsak anyák napja van, hanem apák napja is! Persze az előbbi még mindig jóval nagyobb esemény – mintha mi, apák nem is lennénk fontosak... Amit biztosan nem tudunk megtenni, az a magzat kihordása és megszülése. De a szülésnél én is jelen voltam, és tudom, hogy feleségemnek ez sokat jelentett. Nekem is!

Ide-oda cikáztak gondolataim, majd hosszan elmerengtem, amikor a fiamat a kezembe adták. Különös pillanat volt. Addig hangosan vezényeltem a légzést, együtt szorítottunk, masszíroztam a feleségemet, de akkor elnémultam, csak álltam megilletődötten, a kezemben egy csodaszép kicsiny lénnyel – aki az én fiam. Úgy kellett rám szólni, hogy bátran beszélhetek hozzá. Akkor megeredtek a szavaim, meg a könnyeim is. Titokzatos, mély kapcsolat alakult ki közöttünk. Apává váltam ott, abban a pillanatban. A nőknek kilenc hónap adatott felkészülni az anyaságra. Mi ehhez asszisztálunk, látjuk, ahogyan változik a feleségünk, ahogyan az eddig felénk irányuló szeretete, figyelme lassan elfordul a jövendő családtag felé, akit a szíve alatt hord. Hol irigyeljük, hol féltékenyek vagyunk, hol feleslegesnek érezzük magunkat. De akkor, abban a pillanatban, amikor kezünkbe adják az első gyermekünket, beavatódunk abba, amit addig leginkább kívülről néztünk.

Ott álltam: új élet kezdődött el. Van gyerekem, akivel beszélhetek, aki figyel és reagál rám, keres, megnyugszik a karjaimban, mosolyog, ha meglát, később már kacajra fakad, ha mókázom.

Aztán eszembe jutott, hogy nekem is volt apukám. Vajon ő mit érzett, amikor meglátott az elsőszülöttjeként? Vajon min gondolkodott, milyen tervei voltak?

Erről sohasem beszéltünk. Kicsiként is tudtam, hogy