Látszólag furcsa váltás jön a szövegben, mintha kizökkenne a rend, pedig éppen ellenkezőleg, az apostol emlékeztetőt „szúr” itt le, a lényegre mutat, figyelmeztet. Az oszlopra és alapra, amely nem Pál, nem Timóteus. Akkor is ez a több, a lényeg rejlik minden mögött, amikor az egyház mindennapos dolgaival foglalkozunk. A kegyesség titkáról ír Pál. És ez a titok nem valami teológiai Szent Grál, nem valami csodagondolat, amelyet ha értünk, megnyílik minden. Nem a hit alkímiája, nem mindent arannyá változtató alapigazság, nem valami fura praktika. A kegyesség, a hívő élet titka, amely segít az eddigiekben is megmaradni és fejlődni, nem valami, hanem valaki: Jézus Krisztus. Félreérthetetlenül róla beszélnek ezek a sorok. Vele együtt éljük meg a hitet, vele együtt vállalunk szolgálatot vagy pozíciót az egyházban, rá nézve imádkozunk és gyűlünk össze, és őt visszük a nem hívő emberekhez. Nem alapelv, hanem az élő Úr, akinek át kell hatnia mindent. És miért titok? Mert kimeríthetetlen, amit vele az egyház megtapasztalhat.

Zsolt 128

RÉ 128

Az egyházat nem csak a külső veszélyek fenyegetik, belülről is folyamatosan támadás alatt áll. Ebben a levélben is ott húzódik a belső küzdelem: eltévedt és másokat megtévesztő tévtanítók árnyékára mutat Pál. Jézus Krisztus szabadító, megnyitja az ember életét, más ritmust kapunk általa. A hívő ezért „nyit”: újranyitja magát az Istennel járásra, kinyílik a szorongásaiból, újratanul élni, nagyobb összefüggésekben helyezi el magát, a Szentháromság Istennel közösségben. Ez azt is jelenti, hogy teret kap az élete, küldetést, emellett közösséget, más emberekkel megosztott gazdagodást. Hálaadással élhetünk mindezzel, azaz mindig tisztában kell lennünk azzal, ki a forrás, ki ad nekünk mindent. A tévtanítók „istene” elvesz, megrabol. Leépíti az életet, rossznak mondja azt, ami az teremtettségünkből fakad, újabb rabságra cseréli az ember a régit. Hogy ne érezzük jól magunkat a „bőrünkben”, amelyet az Úrtól kaptunk. Isten a házasságot ajándékként adta, a teremtett világ gyümölcseivel pedig szabadon élhetünk. Inkább az ajándékozó Úrtól tanuljunk jól élni azzal, amink van!

Zsolt 129

RÉ 129

Pál megnyugtatja Timóteust: mindene megvan ahhoz, hogy szembenézzen a tévtanítók szépen felépített (de semmit sem érő) rendszerével, testet sanyargató, látványos vallásoskodásával. A kegyesség az övé. Sok szép magyar fordítása született ennek a szónak az elmúlt századokban, mind egy-egy árnyalatot mutat meg: kegyesség, istenfélelem, lelkiség, hitgyakorlat. Amiről Pál beszél, nem más, mint a Jézus által megmutatott „sziklára épített ház” építési terve. Az alap az Ige és a belekapaszkodó hit, a kegyesség pedig az, amit erre építünk, amint egyre jobban összeépül a Szentlélek által imádság és erkölcs, szolgálat és hitvallás, bizonyságtétel és áldozat, istentisztelet és a hivatásból fakadó gyümölcstermés, tanulás és példaadás. A kegyesség az, ami az Istennel való élő kapcsolatunkból megmutatkozik, megmarad, ami egyre épül és épít. Látjuk benne a jelen ígéretét: irányban vagyok, és van értelme annak, ahogyan hitben élem az életem, Krisztust követve. És a jövő ígéretét, amely nem valami nemsokára érkező lehetőség, amelyet megkapok, hanem a halálon is győztes üdvösség, az életünk célba érkezése, amikor Isten majd újraformálja ezt a világot. Ezért hasznos a kegyesség. Haszna van, megélhető „profitja”, egyre jobban belesimulok az ő országába – egyre jobban megjelenik rajtam is az ő uralma.

Zsolt 130

RÉ 130

Újabb nehézségre láthatunk rá Timóteus szolgálatában. Sok gyülekezeti tagnál fiatalabb volt, ez feszültségeket generált, őt is elbizonytalaníthatta. De nem az életkor a meghatározó, hanem az elhívás, az Istentől kapott ajándék. Nem véletlenül kapta a megbízatást. Szép Eugene Peterson fordítása: „...tanítsd a hívőket az életeddel...” A pozíciója mögötti fedezet az, ahogyan Timóteus a gyülekezetben, az emberek között mozgott. A beszéde, a viselkedése, szeretete hatása, hite bizonyítékai. A kegyelmi ajándék és az elhívás adta őt ebbe a gyülekezetbe. Hívő emberként ne a pozíció, a szerep, a szolgálati terület formáljon és alakítson, végképp ne a kapott hatalom! Az elöljárónak nem kell kikényszerítenie a tiszteletet. Az Istennel való kapcsolat belső formáló ereje, a személyes élés az Igével, az abból merítő tanítás, no meg az emberek közötti építő jelenétben való előrehaladás – ezek nemesítenek krisztusi vezetővé. Aki szolgál, az példaképpé válik, organikusan, függetlenül életkortól és társadalmi helyzettől, ha nem a pozícióba kapaszkodik, hanem végig követi a Lélek diktálását.

Zsolt 131

RÉ 13

Timóteusnak, vezetve a gyülekezetet, konfliktusokat is kellett vállalnia. Pál bölcsességét és tapasztalatát mutatják az olvasott gyakorlatias tanácsok. Nem mindegy, kivel beszél az ember, nem mindegy, hogyan csomagolja a mondanivalóját. Figyeljük meg, milyen szépen elkerül két, ma annyira jellemző szélsőséget az apostol! Nem azt mondja, mindegy, hogyan fogalmazod meg, amit kell, hiszen az az igazság. Hányszor tapasztaljuk, hogy az igazság kimondása eltöröl minden más szempontot, mondván: lehet bántón, fájón, hisz ez a valóság – és közben rombol, gyengít, ahelyett, hogy segítene. Ráadásul így fedhet el az ember indulatot, sőt rosszindulatot. Pál sorai figyelmeztetnek: lényeges, miként közlünk valamit. De azt is elkerüli a tanács, hogy az udvariasságban elvesszen, feloldódjon az igazság. Ha kell, figyelmeztessünk, intsünk, kérdezzünk, tanácsoljunk! Az udvariasság, a tisztelet lényeges, de nem válhat ürüggyé arra, hogy folytatódjon az, ami rossz. Családként vagyunk a gyülekezetben együtt, egymás mellett és egymás fejlődéséért.

Zsolt 132

RÉ 132

Van, akit ki lehet és ki kell emelni, fontos figyelmeztetés ez nekünk, különösen is a vezetőknek. Az alázat és a hitből fakadó szerénység nem egyenlő azzal, hogy nem jelezzük vissza, nem mutatunk rá, ha valaki jó, hűséges. Mennyire kijózanító mindaz, amit a Szentlélek Pálon keresztül kimunkált, amit továbbad – nekünk is! Ha valaki a gyülekezetedben, az egyházadban, a szolgálócsoportban, amelynek tagja vagy, jól végzi a vállalt feladatokat, ha tetten érhető benne az Isten iránti szeretet és hűség, ha látszanak a gyümölcsei, ne késlekedj! Menj oda hozzá, és köszönd meg, ha lehet, oszd meg másokkal is! Adj visszajelzést! Ha pedig lehetőség van rá, akár valamilyen jutalmat is. Ne legyünk álszentek, álszemérmesek, megerősítő tud lenni az árral szemben végzett, áldozatokkal járó szolgálatban a kézzelfogható és értékes bizonyítéka a megbecsülésnek! Olyan sokan égnek ki, fáradnak meg, rendülnek meg a szolgálatban, mert nem kapnak semmiféle köszönetet! Tegyünk ez ellen – akár úgy is, ahogyan az apostol írja.

Zsolt 133

RÉ 133

Emlékszem, amikor tizenéves fiatal hívőként először olvastam a borivásról szóló mondatot, megütköztem rajta. Miért buzdítja a fiatal vezetőt alkoholfogyasztásra az apostol? Persze ott van a mondatban és a sorok között a lényeg, és az nem a bor, most már nagyon is szeretem ezt a furcsa döccenőt a tartalmas levélben. Ez a mondat ablakot nyit a két ember kapcsolatára. Pál szereti Timóteust, fontos neki, aggódik érte, és mintha apja vagy nagyobb testvére volna, tanácsot ad. Timóteus valószínűleg hajlamos volt arra, hogy ne figyeljen az egészségére, amikor beleveti magát a szolgálatba, az apostol ismerte annyira, hogy tudta, szólnia kell! Örüljünk annak, ha van ilyen szoros kapcsolatunk a hívő emberek között! Tanuljuk el Pál érzékeny figyelmét és szeretetből jövő kedvességét! Állítsuk meg a másikat, ha úgy látjuk, nincs jól. Kövessük figyelmünkkel lelki testvéreinket. Ez is szeretet, amely segíti a teljesebb életet: itt pár korty bor, másnál ki tudja, micsoda... De észrevesszük? Szólunk, ha kell?

Zsolt 134

RÉ 134