Sokszor felidéződött bennem az elmúlt negyven évben tizenhárom éves önmagam nagy traumája, az 1986-os labdarúgó világbajnokság: Mexikó, Irapuato, június 2-a, a nevezetes 0–6-os vereségünk a szovjetek elleni meccsen. Azóta eltűntek a szovjetek, de Végh Antal író könyvcímében megfogalmazott kérdése a labdarúgásunkról a maga átkozott eldöntetlenségével még mindig kísért: Gyógyít6atlan? A kérdés aktualitását nyilván az adja, hogy ezúttal sem sikerült kijutnunk a vb-re. Az akkor szinte mindenki által megvásárolt könyv lehangoló borítóképe nemzedékek emlékezetébe égett be.

A cím egyetlen reményteljes, egyben világokat elválasztó része a végén található kérdőjel volt. Nemzeti karakterünk legmélyebb önellentmondására mutat rá ennek értelmezése. Sokan a jól értesültség realizmusából vagy traumákból táplálkozó melankóliából határozott elutasítással válaszolnak, így a kérdés marad lehangolóan költői; míg mások valami „csak azért is” hittel újra és újra esélyt adnak a jövőnek. Ez utóbbi csoportról csak azt nehezebb eldönteni, a szándékosan választott vakság vagy – A zsidókhoz írt levél szavaira utalva – inkább a láthatatlan valóságok léte felőli meggyőződés mozgatja-e őket. Mindenesetre megtöltenek egy stadiont. Nem titok, én is közéjük tartozom.

Más lapra tartozik, mégis titokzatos összefüggéseket és meglepő párhuzamosságot mutató kérdés, hiszünk-e református egyházunk megújulásában. Sokan vannak, közöttük bőven családtagok, pályatársak, lábbal szavazó ezrek, kritikus értelmiségiek, általam is tisztelt teológusok, akik józan vagy indulatos, helyenként cinikus hangon állapítják meg, hogy az egyház a maga intézményes struktúráiban nem alkalmas a megújulásra. Nem hibáztatom őket, mint aki magamról sem tudom eldönteni olykor, hogy a magam választotta vakság vagy a reménytelenség ellenére való reménység kategóriáiban mozgok-e.

Az elmúlt időben azonban határozottan megítélte bennem Isten a hitetlenséget, mint egyfajta tanult tehetetlenséget, konfliktuskerülő hallgatást, mint a sérelmi gondolkodás lassan ölő mérgét, amely a keserűség gödrébe taszít. Közelebbről a 73. zsoltár szavai ütöttek szíven: „Már arra gondoltam, hogy én is úgy beszélek, mint ők, de akkor megtagadtam volna fiaid nemzetségét.” A zsoltáros a keserűség kísértéséről beszél itt. Fontos az a megkülönböztetés, amelyre kedves professzorunk hívta fel a figyelmet: az egyházat hisszük, nem az egyházban hiszünk.

Ha pedig hisszük az egyházat, akkor olyan valóságokkal vetünk számot, mint amilyen az elhívás, a bűn, a felelősség és a kegyelem közössége, a Krisztus teste, annak minden fájdalma és öröme. Bizonyosan nem a vakhit ideje van, de feltétlenül a hité, amely őszinte, hiteles, amely koldusként kér és könyörög. Egyedül a gyógyulásba vetett hit adhatja meg azt a bátorságot, amelynek birtokában őszintén szembenézhetünk a helyzetünkkel.