Timóteus a való világban szolgál, gyülekezete része saját társadalmának. Nem véletlen hát, hogy Pál foglalkozik a közéjük tartozó rabszolgák helyzetével, és amit mond, üzenet nekünk is, akik túl vagyunk a rabszolgaságon. A keresztyén gyülekezetben ugyanazon közösség részei voltak szabadok és nem szabadok – nem volt két külön egyház. Az istentiszteleten szolga és úr egyaránt Jézus megszabadított követője, tehát testvérek. De a mindennapi élet rendjét nem törölte el az élő hit. Pál figyelmezteti a hitetlen urak alatt szolgálókat, hogy bármennyire nehéz, nekik a hívő emberek bizonyságtevő példaadásával kell dolgozniuk. Akinek pedig hívő urak a gazdái, ne éljenek vissza a helyzettel, inkább éljenek jól azzal, hogy akik parancsolnak, azok is Jézust követik. (Ez egyben figyelmeztetés a keresztyén rabszolgatartóknak.) Bár így, ebben a formában nem vagyunk sem rabszolgák, sem urak, de különböző alá- és fölérendeltségi viszonyokban éljük az életünket, ezért az itt leírtak iránymutatásként szolgálhatnak nekünk is, legyenek hívő vagy hitetlen vezetőink, jó vagy rossz sorunk. Tegyük meg, amit meg lehet, több az eszközünk is, mint egy akkori szolgának, de ránk ugyanúgy igaz: Isten nevét és a tanítást ne káromolják miattunk.

Zsolt 135

RÉ 135

A vitatkozás és a szóharc betegsége – mennyire pontosan fogalmazott meg Pál valamit, amit mi is tapasztalunk magunk körül, sőt, magunk is beleesünk! Sehova sem vezető viták, sértések a mindennapi életben és az online világ kommentmezőiben. Az apostol a tévtanítók bomlasztó tevékenységét kapcsolja ide, de sajnos nem kell ahhoz eretneknek lenni, hogy hívő emberek ebben a betegségben szenvedjenek. Az egyházban mindig volt helye a vitának – ha érvek csapnak össze, és nem egymás megsemmisítése a cél. A keresztyének között is adódhatnak véleménykülönbségek – de a cél az igazság és békesség megtalálása, nem az önmagáért való versengés. Újra csak a gyümölcsök hitelesítik vagy ítélik meg azt, ami történik. Mi marad a végén? Megtisztulás vagy romok? Nem mindegy, az Isten országában a cél nem szentesíti az eszközt.

Zsolt 136

RÉ 136

Akár szavanként érdemes volna megállni ennél a felsorolásnál – egyéni csendességünkben meg is tehetjük –, annyira szépen meghatározza Pál, mi a valóban fontos a keresztyén vezető számára. (Bár, ha jobban belegondolunk, ami itt szerepel, annak minden hívő ember életében meg kellene jelennie...) De találunk itt még egy szót: ellenben. Az apostol visszautal arra, amit eddig írt, ami romboló, fájdalmas, bűn, gyengíti a közösséget és a hitvallás tisztaságát – származzék akár eretnekektől, akár botló hívőktől. Ezek helyett valami mást kell megvalósítani, felépíteni – de nem kierőlködni. Az ezt követő rész gyönyörű hitvallás, a győztes Krisztusra, a dicsőséges Istenre mutat. Nem véletlenül, hiszen Pál tudja, ki képes mindezt kimunkálni bennünk: a Szentháromság Isten. Ellenben: ez a szó utal vissza arra, mit kell ellenpontozni szóval és tettel. A hit harca, a szép hitvallás pedig a kapcsolat azzal az Istennel, akivel igaz, kegyes, szeretetre kész, kitartó és szelídségében erős életet mutathatunk fel.

Zsolt 137

RÉ 137

Kijózanító, amit Pál ír az anyagi gazdagságról, szépen elhelyezi a megfelelő hangsúlyokat. Nála nem olvasunk olyasmit, hogy anyagi javakkal rendelkezni bűn volna, de nem is néz félre minden megjegyzés nélkül, ha gazdagodásról esik szó, van mondanivalója a módosabb keresztyéneknek itt is, máshol is. Az anyagi javak eszközök mind a mindennapokban, mind a hívő életben. Az Ige határozott: a vagyon csak eszköz, nem az élet alapja vagy célja. Bizonytalan, nem lehet rá építeni, nem lehet benne reménykedni, ráadásul nem válhat értékmérővé – az egyházban sem –, hogy mennyi pénz áll a bankszámlánkon. A gazdagság lehet bálvány, lehet hamis biztosíték, így eltéríthetjük magunkat attól, ami valóban értékes, és rombolhatja a kapcsolatokat. De a vagyonnal lehet jól is élni. Csakis eszközként használva, Istentől elfogadva, másokat is segítve, a közösséget is gazdagítva. A jó, a valódi alapot erősítve élni azzal, amink van, gyűjtve a mennyei kincseket, amelyek megmaradnak, amelyeket nem visz el sem a válság, sem az infláció, mert mindig megmaradnak. Pál tanácsaira jó odafigyelni, éljünk akár pénzszűkében, akár anyagi problémák nélkül.

Zsolt 138

RÉ 138

A pásztori levelek nagy ajándéka, hogy közelről láthatunk rá arra a személyes és mély kapcsolatra, amely összefűzi Pál sorsát Timóteus vagy Titusz életével. Őszinte, szeretettel áthatott sorok ezek, olyan személyes részletek, amelyekre példaként tekinthetünk. Mint itt is: Pálnak fontos Timóteus, és ez megjelenik abban, ahogyan imádkozik érte. Szüntelenül, éjjel és nappal. Mit jelent ez? Nem azt, hogy csak a fiatal szolgatárssal foglalkozik, nem megkötözi ez a kapcsolat. Éppen ellenkezőleg, az imádság szabadságát láthatjuk itt is. Pálnak lényeges, hogy Timóteus élete rendben legyen, épp ezért bármikor, amikor eszébe jut, szabad rá, hogy imádkozzon érte. Bármikor imádkozik, szabad rá, hogy abba beemelje a tőle távol lévő fiatal szolgatársat. Nincs korlát, nincs, ami a személyes viszonyt gyengíthetné. Imádság és kapcsolat összetartozik, együtt mélyül. Megszívlelendő figyelmeztetés ez nekünk az imádság évében. Például a vezetőkhöz fűződő kapcsolatunk mennyire csapódik le a könyörgéseinkben? Tudunk-e tartósan, újra és újra, folyamatosan imádkozni azokért, akikhez kötődünk? Természetes-e az nekünk, hogy a csendességünkben „bérelt helyet” kapnak a hozzánk közel állók? Különösen igaz ez akkor, ha a másik nincs a közelünkben, ha nagy távolság választ el tőle, mint Pál és Timóteus esetében. A fohászkodás egymásért földrésznyi távolságokat köt össze, hisz az az Isten, aki elé odavisszük a másikat, ugyanolyan elérhető mindannyiunknak.

Zsolt 139

RÉ 139

Akár úgy is olvashatnánk, hogy az apostol feddi Timóteust. Mintha terhet rakna rá: „Vigyázz! Ne szégyelld! Hisz neked helyt kell állnod!” Sokszor szólunk így egymáshoz, vagy éppen belső monológjaink hangzanak így. Akár igazunk is lenne, ha a folytatásban Timóteusról írna Pál, a mandátumáról, a felelősségéről, az elhívásáról. De nem. Jézusról ír, a győztesről, a halál erejét megtörő Úrról, aki már a teremtés előtt létezett, és akinek a segítségével majd célba ér a világ. Arról a Jézusról, akit hirdetnünk kell, de eközben végig mellettünk áll, nehéz szolgálatokban és örömteliekben egyaránt. És vele válunk alkalmassá, formálódunk a kezében. Ő hívott el, az ő evangéliumát adjuk tovább. Pál mondatainak bátorítás a célja. Felemelni Timóteus fejét. Ne szégyelld, most se, később se, hiszen nincs mit, a legnagyobb hatalom e világi képviselője vagy Krisztussal együtt! Ő ad erőt, még a szenvedésben is. Ez az erő a feltámadás diadala. Ez nekem és neked is üzenet: nincs miért szégyenkezni, Istent magát képviseljük az evangélium továbbadásában vállalt bármilyen szolgálatunkkal!

Zsolt 140

RÉ 140

Hogy kikről van szó, nem tudjuk pontosan, de mindegy is, hiszen kétféle viszonyulást mutat be az Ige. Pál apostolt börtönbe vetették, és ez a rabság vízválasztó abban, ki marad vele. Most mutatkozik meg igazán, ki szereti valóban. Amikor minden rendben volt, Pál járta a birodalmat, gyülekezeteket alapított, sokan csatlakoztak hozzá. Most ez megváltozik: aki érdekből állt mellette, ellép mellőle, hisz emberileg nézve ez kudarc, nincs miért maradni. Van, aki azért morzsolódik le, mert ide már nem képes követni őt. És van, aki marad, kitart, ott van, akinek nem szégyen a bilincs. Vizsgáljuk meg az emberekhez való viszonyulásunkat, azt, mi tart meg bennünket a másik mellett! Kitartunk akkor is, ha szünetelnek a sikerek, ha megváltozik a széljárás? Mi próbálja meg a leginkább a hűségünket? Mi az, amiben már nem tudjuk követni a lelki testvért? Bátran kinyilvánítjuk-e szeretetünket akkor is, ha a másikat meghurcolják, besarazzák? Nem küzdünk mindennap ilyen kérdésekkel, igaz, de késznek kell lennünk rá: megmaradni a mellett az ember mellett, akinek rossz irányba fordul az élete amiatt, mert kitart az Úr ügyében.

Zsolt 140

RÉ 141