Térre és időre van szükségünk az élethez. „Tágas térre állított engem az Úr” – mondja a zsoltáros. „Sors, nyiss nekem tért” – írja Petőfi. Élettér nélkül tehát nem létezhetünk, miként idő nélkül sem. Szűkebb és tágabb terek vesznek minket körül, ilyen a házunk, a hazánk – mindkettő az otthonunk –, és ilyenek vagyunk mi magunk, a testünk is, amelyben a lelkünkkel, egész valónkkal lakunk.

Mindannyian ismerünk úgynevezett gyűjtögetőket, akik nem tudnak megválni jóformán semmitől, ami valaha is a kezük ügyébe került, ily módon az otthonuk zsúfolt raktárhoz hasonlít, vajmi kevés helyet hagyva nekik maguknak. Benső világunkban is könnyen kialakulhat hasonló helyzet, áldatlan állapot. A tudatos és a nem tudatos énünk milliom emléket hordoz, amelyekhez gyakran szégyen, bűntudat, félelem, netán fájdalom társul, és mindez rengeteg helyet foglal el bennünk. Persze mindnyájan sebzünk és sebződünk, és hordozzuk ezek nyomát, még ha időnként megfeledkezünk is róluk, a lelkünk mélyén sajognak, fájnak. Tudjuk, Krisztus is hordozott sebeket. Amikor feltámadása után megjelenik a tanítványainak, megmutatja nekik azokat, és így szól hozzájuk: „Békesség néktek!” Ezzel arról tesz tanúságot, hogy a sebzettségünkkel meg lehet békélni, lehet békességben élni, kiváltképpen akkor, ha meg tudunk bocsájtani az ellenségeinknek. Az elengedés, a megbocsájtás egyfajta lelki lomtalanítás, megszabadulás a régi sérelmektől, fájdalmaktól. Időnként a testi valóságban lomtalanítunk, az ócska, használhatatlan tárgyaktól igyekszünk megszabadulni. A lelki lomtalanítás azonban sokszor elmarad, így a múltunk fájdalmas történései, sérelmei, sebei megkeserítik az életünket.

A lelkünk háza ezért hasonlíthat a Kékszakállú herceg várára, amelynek hét ajtaja mögött lényének sok kínja, gyötrelme rejtőzött, s ezek örökös magányra ítélték a gazdájukat. Nem kellene ennek így lennie, ha lelkünk mélye nem valamiféle keserédes lomtár, hanem a szentek szentje volna. Hajdan a szent sátor, majd a templom mélyén volt ama szentély, ez a titokzatos hely, ahol Isten dicsősége, a Lélek jelenléte bizonyos volt népe számára. Krisztus azonban már önmagában, a saját testében hordozta a szentek szentjét, a Szentlélek templomaként. Isten az irgalom atyja, Lelke pedig maga az irgalmasság, a kiengesztelődés, az áldott orvos, aki minden sebet begyógyít. Jézus sebeit is ő gyógyította be. A feltámadt Megváltó azért lehelt a tanítványaira, hogy a benne lévő Lelket megossza velük, mondván: „Vegyetek Szentlelket!”

Legyen a mi lelkünk mélye is lomtár helyett a szentek szentje, Isten láthatatlan Lelkének, gyógyító irgalmának tágas tere! Tér és idő kell az élethez – a Léleknek is szüksége van mindkettőre ahhoz, hogy templommá tegye törékeny mivoltunkat.