A Hajdú-Bihar vármegyei Sárrét egyik településére érkezve nem kell sokáig keresni a falu lelki középpontját. Kis Dávid lelkipásztor szerint az is érzékelheti már érkezéskor Nagyrábé erős protestáns gyökereit, aki először jár errefelé. – A településen egy templom áll, a miénk, amelynek a szép tornya messziről jól látszik. Valóban a település meghatározó képe a központban – fogalmaz.

Isten házának belső látványa ezt az első benyomást mélyíti tovább. Az Angster-orgona, a karzat, a világos belső tér, a régi padok és a mennyezet felirata megidézik a múltat, és otthonosságot teremtenek. A lelkipásztor szerint az épület nemcsak impozáns, hanem barátságos is: olyan tér, ahol jó együtt énekelni például a gyerektáborban, és jó csendben várakozni akkor is, amikor még alig érkezett meg valaki az istentiszteletre.

– Vannak olyan gyülekezeti tagjaink, akik vasárnaponként szándékosan hamarabb jönnek, hogy tíz-tizenöt percet egyedül töltsenek, letegyék az el múlt hét terheit, és békességre találjanak. Mi ilyen különösen is templomos fajták vagyunk – teszi hozzá Kis Dávid. Szerinte a reformátusok gyakran erősen kötődnek oda, ahol először találkoztak Istennel, ahol konfirmáltak, első alkalommal vehettek úrvacsorát, vagy ahol a gyermekkor meg határozó emlékei születtek.

A tárgyaknál is erősebbek azonban a történetek. A templomépítés egyik legszebb emléke szerint a téglákat nem szekérrel hordták a helyszínre: a falu lakói álltak láncba, és adták kézről kézre őket. A második világháború idején a szovjet Vörös Hadsereg nyolc napig vonult át itt, az épület több lövést is kapott, az első találat a tornyot érte. A harcok után a falu első dolga Isten házának rendbetétele volt, kilenc nappal később pedig már úrvacsorás istentiszteletet tartottak a helyreállított épületben.

A háború nyomai ma is láthatók: golyónyomok a kerítésen és a szószéken. Csendes emlékeztetők arra, hogy a békés vasárnapok mögött olyan nemzedékek hűsége áll, amelyek romok között is ragaszkodtak a templomukhoz. A mennyezeten olvasható mondat ezért is különösen beszédes: „Ez a hely Isten háza, a mennyország kapuja.” Kis Dávid szerint ez az elődök hitvallása és egyben a jövőnek szóló útmutatás: – A legfontosabb, amit mi adhatunk az embereknek, hogy az Istenre irányítjuk a figyelmet.

SZERETET, SEGÍTŐKÉSZSÉG, HŰSÉG

A nagyrábéi történet azonban nem áll meg a régi tárgyaknál és emlékeknél: ma is azért él, mert vannak, akik belakják, gondozzák, és újra meg újra megtöltik közösségi tartalommal. Kovács József Ernő főgondnok 1995. január 28-án költözött a faluba a feleségével. A szolgálati lakásuk éppen a templommal szemben állt. Másnap megszólalt a harang, ők pedig úgy érezték: ott a helyük. Az első istentisztelet után átélték a befogadást. Az emberek nem indultak nyomban haza, hanem köréjük gyűltek, kérdezgették őket, honnan érkeztek, mivel tudják segíteni a beilleszkedésüket.

– Azokat a szemeket nem lehet elfelejteni – idézi fel a főgondnok. A kíváncsiság mögött szeretetet láttak. – Kimondani sem lehet, olyan csodálatos érzés volt, hogy ez a gyülekezet így fogadott minket – eleveníti fel.

A reformátusokat három szóval jellemzi: segítőkészség, szeretet és hűség. Előbbi szerinte nem csupán közöttük érzékelhető, hanem a falu egészében. Ha rendezvény, jótékonysági ügy vagy fizikai munka adódik, az egyházközség és a falu együtt állnak mellé. Ugyanez a ragaszkodás mozdította meg az embereket akkor is, amikor a templomért vagy a gyülekezeti épületekért kellett tenni. Kovács József Ernő Nagyrábéra kerülésekor az előbbi meglehetősen rossz állapotban volt, a gyülekezet pedig elöregedőben. Néhány fiatalabb testvérrel együtt úgy döntöttek, nem várnak másra: leverték a vakolatot, újravakoltak, meszeltek.

Később a parókia és gyülekezeti ház ügye vált sürgetővé. A mostani épület helyén egykor életveszélyes romhalmaz állt, az építkezéshez pedig a falubeliek is csatlakoztak: az első kapavágásoknál még csak négyen-öten dolgoztak, később tízen-tizenöten ásták az alapot. Összefogtak azért, hogy a lelkészek, a gyülekezeti tagok és a gyerekek méltó körülmények között élhessék meg hitüket.

A jövőről beszélve is a gyerekekre tereli a szót. Úgy látja, a mindenkori lelkipásztor, a presbitérium és a gondnokok egyik legfontosabb feladata, hogy – mint fogalmaz – ezeket a simogatni való kis lelkeket közelítsék a gyülekezethez. Jó példa erre a nyári tábor, amely tíz-tizenöt résztvevővel indult, ma viszont hetven-nyolcvan gyerekről kell gondoskodni. – A hét végén pedig már azt kérdezik: mikor lesz a következő? Szerintem ez mindent elmond – teszi hozzá.

HOGY EMLÉKEZZENEK: JÓ ISTEN KÖZELÉBEN

Kis Dávid lelkipásztor is úgy látja, hogy a múltat nem konzerválni kell, hanem azt a hitet kell megélni, amely az elődöket is Isten közelében tartotta. Száz évvel ez előtti hivatali elődjét, F. Varga Lajost említi, aki esperesként és lelkipásztorként a társadalmi kezdeményezésekben is részt vett, a Hangya szövetkezeti hálózattól az önkéntes tűzoltóságig. Nem a régi formákat őrizte változatlanul, hanem a kora emberének próbálta megélhetővé tenni az egyházhoz tartozást. Ebből következik a lelkipásztor egyik legtömörebb mondata is a hittanoktatásról.

– A legnagyobb kérdés nem az, tökéletesen vissza tudják-e mondani az aranymondásokat, hanem hogy tudják-e, hogyan nyílik a templomajtó. Azaz felnőttként is megmaradjon bennük: Isten közelében, és él itt egy szerető közösség, amely várja őket – hangsúlyozza.

A gyerekek megszólítása Kollárik Péter presbiter számára is kulcskérdés. Ő a helyi család- és gyermekjóléti szolgálat családgondozójaként került kapcsolatba a gyülekezettel. Adventi koncertet és kézműves vásárt szerveztek, a befolyt összegből rászoruló gyermekeknek vásároltak ajándékot. Az akkori munkakapcsolatból barátság lett, majd ő és családja is az egyházközség aktív tagjaivá váltak. Felnőttként tapasztalta meg igazán, mennyi lelki megnyugvást ad a hit a hétköznapi gondok között.

– Már számtalanszor rá csodálkoztam arra, mennyivel egyszerűbb hittel megküzdeni a hétköznapi problémákkal, és mennyi lelki megnyugvást tud adni az, hogy Istennel beszélgethetek – mondja. Külön öröm számára, hogy gyermekei nagycsoportos koruktól hittanra járnak, az ő életüknek már természetes része a közös ima, a családi és gyülekeze ti alkalmak. A nagyobbik lánya például a Debreceni Református Kollégiumban folytatja tanulmányait.

Ajtai Márton presbiter története más felől mutatja meg, mit jelent ez a nyitottság. Ha valaki újként érkezne Nagyrábéra, ő leülne vele beszélgetni, segítene neki beilleszkedni, mert szerinte „a templom ajtaja mindenki előtt nyitva áll”. Saját hitbeli fordulatát súlyos betegségéhez köti. Szívinfarktus után műtétre készült, ami kor az akkori lelkipásztor, Kis Klára meg látogatta, és imádkozott érte.

A műtét alatt és után úgy érezte, valaki vigyáz rá. – Isten megsegített, hittem abban, hogy meggyógyulok – emlékezik vissza. Fogadalmat tett: ha az egészsége engedi, a vasárnapokat Istennek szenteli. 2004 óta aktív tagja a gyülekezetnek, kőműves ként sokat dolgozott a parókia építésénél, és ma már negyedik ciklusban presbiter. Roma származásúként különösen fontosnak tartja, hogy sem a gyerektábor ban, sem a gyülekezetben nem tesznek különbséget a különböző származású gyermekek között. – A szeretet a legfontosabb a közösségben. Ilyenkor a béke körbevesz minket – mondja.

Nagyrábé református élete nem záródik az istenháza falai közé. Bibliaórákkal, idősek otthonában tartott alkalmakkal, páskavacsorával, húsvét hajnali istentisztelettel, adventi koncertekkel, gyermek programokkal és pünkösdi gyülekezeti nappal kapcsolódnak be a település mindennapjaiba. A lelkipásztor szerint ezek az alkalmak sokszor azokhoz is utat nyitnak, akik a vasárnapi istentisztelettől még tartanak, de kíváncsiak a közösségre. Van, aki előbb segíteni jön el szívesen, és csak később válik gyülekezeti taggá.

KÉT FALU, KÖZÖS SZOLGÁLAT

A diakóniai érzékenység a közeli Bihartordával is összeköti a nagyrábéiakat. A két falu nem csak földrajzilag esik közel egymáshoz: Papp Istvánné Papp Margit, a Bihartordai Református Egyházközség főgondnoka szerint „szinte össze van házasodva”. Régen is sok frigy köttetett tordaiak és rábéiak között, amióta pedig Kis Dávid mindkét helyen szolgál, ez a kapocs még erősebb. Papp Margit kicsi, de erős magra épülő gyülekezetet ismertet: huszonöt-harminc ember jár szinte minden vasárnap, és ha valaki hiányzik, már érdeklődnek is, nem beteg-e.

A bihartordai gyülekezet története a romlásból való újjáéledés folyamatának szép példája. Az istenháza a háborúban súlyosan megsérült, sokáig csonka toronnyal állt, majd 1974-ben épült újjá. Később a parókiával és a gyülekezeti házzal együtt ismét rossz állapotba került, olykor istentiszteletet sem tudtak tartani benne. A 2018-tól kezdődő felújítások azonban új tereket adtak a közösségnek. Ma gyermekprogramokat, táborokat és nemzedékeket összekötő találkozásokat szerveznek.

Luczás Tünde presbiter, a Bihartordai Református Egyházközség Diakóniai Központjának vezetője gyermekkorából Balogh László akkori lelkipásztor alakját őrzi. A hittanórák nem száraz magyarázatként maradtak meg benne, hanem játékos, szeretetteljes közösségi élményként. A lelkész saját példájával is nevelte a gyerekeket, ahogyan maga meszelte az épület elérhető részeit, és rendben tartotta a kertet.

– Természetes volt, hogy ha a templomkerítésen belül megláttunk valamilyen gazt, az jutott eszünkbe, hogy nekünk ezt ki kell húznunk, mert Laci bácsi is így tenne – mondja.

A diakóniai központ szociális étkeztetést tesz elérhetővé, házi segítségnyújtást kínál és idősek klubját működtet. Luczás Tünde szerint a vidéki idősek élete jelentősen megváltozott: az ellátottak hetven százalékának gyermeke nem él helyben, sokan megözvegyülve teljesen egyedül maradnak. Némelyiküknek a gondozónő az egyetlen rendszeres kapcsolata a külvilággal. A szolgálat ezért nem is lehet pusztán ellátás, szükségszerűen figyelem, jelenlét és lelki támasz egyben.

– Az az esti telefonhívás a törődés egy formája – hoz példát a mindennapokból.

Kis Dávid szép hasonlattal írja le ezt a munkát. – Régen, főleg aratás idején, fiatalokat küldtek fel a toronyba, hogy kémleljék a határt, és tűz esetén verjék félre a harangot. A gondozónők ma ilyen „tűzőrök” a lelkipásztori jelenlétben: jelzik, ha valakinek romlik az állapota, ha beszélgetésre, imádságra, látogatásra van szüksége. Így azokkal is megmarad a kapcsolatunk, akik egykor jártak a gyülekezetbe, de ma már nem tudnak eljönni – hangsúlyozza.

A rádiós istentisztelet tehát nem egyetlen helyi egyházközség bemutatkozása lesz, hanem két közeli közösség együttes megszólalása. Kis Dávid arról is beszél, hogy nem akarja előre kitalálni, kik hallgatják majd a közvetítést, a szokott módon Nagyrábé és Bihartorda isten tiszteletére készül, mert úgy hiszi, ha az alkalom valóban gyülekezetközpontú, az a rádióban is hallatszik.

Amikor azt kérdezzük, hogyan jellemezné az elmúlt tizenkét év tapasztalatát, Nadányi Zoltán író, költő mondatát idézi: „Él Bihar, élteti szent hite.” Szolgálata elején egy idősebb professzor megkérdezte tőle, van-e még ott egyház. Akkor még dacosan válaszolta: hogyne volna! Az elmúlt évek megerősítették mindebben. Él a gyülekezet, tapasztalható az összetartás, a gyermekzsivaj, a presbiteri háttérmunka, a gondozónői figyelem, a templomához ragaszkodó falu és az egymást erősítő közösségek.