Ragyogó júliusi délelőttön autózunk a „magyar tenger” északi partján. Az utcákon mintha kevesebben volnának, mint a megelőző nyarakon, és a természet is másképpen fest: a zöld domboldalakat idén sárgára sorvasztotta az aszály. A táj így is lenyűgöző, noha már többször láttuk, a szelíd lankák mögött ki-kibukkanó tó látványa minden alkalommal megnyugtat.

A falvak többnyire rendezettek, a főutak mentén lépten-nyomon elhelyezett, kaspókban virágzó leanderek, muskátlik nemcsak igényességre, de a környezetüket aktívan gondozó lakókra is utalnak. Ahogyan a magánházaknak, úgy a lelki otthonoknak is van gazdájuk, utóbbiaknak nem is egy. Látszik ez a zánkai domb tetején álló, több száz éves kicsiny templomon is, amelynek ajtajában az istentiszteletre érkezőket, legyenek helybéliek vagy messziről jöttek, egyaránt szeretettel fogadják.

Korán érkezünk, még szűk fél óránk maradt az alkalom kezdetéig, de így sem mi vagyunk az elsők. Egy fiatal

éppen vizet hoz, virágot cserél az úrasztalán, egy másik testvér gyorsan letörli a hét közben az ajtó elé gyűlt piszkot. A karzatról trombitahang szól, lassan érkeznek a hívek. Az ajtóban a gyülekezet gondnoka, Podányiné Bráz Eszter köszönti őket – mintha mindenkihez volna egy kérdése, jó szava. Rólunk sem feledkezik el, két kézfogás között készséggel beszél a közösségükről. Elmondja például, hogy ilyenkor, a szezon közepén szép számmal gyűlnek össze a templomban, nyaralók is érkeznek az istentiszteletre. Ez nagy öröm, minden betérőt szeretettel fogadnak.