A nehezített fogamzás, a gyermekre várás fájdalma érzékeny téma. Miért tartotta fontosnak, hogy a lelkigondozáson belül ezzel külön is foglalkozzon?

Az elhívás nem közvetlen személyes érintettségből fakadt. Inkább azt éreztem, hogy ez az élethelyzet valamiképpen rokonságban áll azzal, amit én a saját veszteségemben éltem át. Fiatalon, nem sokkal a házasságkötésünk után meghalt az első férjem. Ez a törés alapvetően meghatározta az utamat; valahol ott dőlt el ez is, hogy ma kórházlelkészként dolgozom.

A nehezített fogamzásban érintett pároknál láttam, hogy ők is szembesülnek azzal a mély fájdalommal, amikor az életük nem úgy alakul, ahogyan remélték, pedig mindent megtettek érte. Engem különösen megragadott a felismerés, hogy Isten akkor is jelen van, amikor az élet nem „szabályosan” vagy a vágyaink szerint alakul.

Ezek a párok sokszor az első igazi megméretésüket élik át – emberileg és hitben egyaránt. Ilyenkor felmerül a kérdés: hogyan állok Istennel, amikor a helyzet már nem tűnik igazságosnak? Ebben megszólítva éreztem magam, hiszen a saját gyászfolyamatomban megtapasztaltam, milyen az, amikor muszáj újraértelmezni az életet, és új kapaszkodókat kell találni.

Mit tanult azoktól, akiket a munkája során mély és sérülékeny élethelyzetekben kísért?

Az emberi lét kezdete és vége – a születés és az elmúlás – különösen erősen formálja azt, aki ezek közelében szolgál. Például amikor egy várva várt kisbaba hosszú, kanyargós út, nagy kitérők és sok reménytelenség után érkezik meg. Semmihez sem hasonlítható öröm, amikor minden akadály ellenére egészségesen tarthatják a szülők a karjukban. Arra is láttam példát, hogy a vágyott gyermek végül nem született meg. Mégis megtapasztalható a hála: az Istennel átimádkozott időszak után a pár élete akkor is átalakul.

Valami mindenképpen világra jön – ha nem egy kisbaba, akkor egy új lelkiállapot, másfajta békesség. Ez Isten kegyelmének titka: kinek mit ad oda, milyen úton vezeti tovább. Áldásos látni, hogyan fordul meg egy-egy pár az imádságos küzdelem után; rátalálnak a megnyugvásra, megszületik bennük a békesség Istennel, még ha korábban sokszor perben álltak is vele. Ezt nehéz szavakkal megragadni. Azt érzem, mindez már túlmutat az emberen.

A másik végpont a halál közelsége. Nemrég egészen friss tapasztalatként éltem át, milyen az, amikor valaki úgy távozik, hogy az elmenetelében békesség van. Egy idős férfit kísértem néhány napig, akinek nem volt közvetlen családja. A plébánosa jelentette számára azt a legszűkebb kapcsolati közeget, amelyben otthonosan érezhette magát. Amikor hospice-házba került, elbúcsúztunk egymástól. Az imádságban azt mondtuk ki, hogy majd az örök életben, az Úr Jézus Krisztus keblén találkozunk. Mindezt teljes meggyőződéssel, őszintén és végtelen szeretettel tettük. Ezek olyan pillanatok, amelyeket csak hittel lehet megragadni. A kezdetnél és a végnél mindig van valami titok, amelyben az ember meglátja Isten jelenlétét.

Hogyan lehet kísérni valakit, aki úgy érzi: imádkozott, mégsem hallgatta meg Isten?Fontosnak tartom, hogy ilyenkor az ember kimondhassa a nehéz érzéseit is, akár azt is, ha haragszik Istenre. Szabad perlekedni, kérdezni. Lelkészként nem fogok rászólni arra, aki így beszél. Ennek keretet kell adni, de nem szabad elfojtani. Az érzések lényegesek, mert nemcsak értelemmel, hanem érzelmekkel is kapcsolódunk az Atyához. Ha valaki ebben az állapotban megtartja a másikat, akkor személyesen is meg tud szólalni az érintettnek Isten. Ezekben a támogató kapcsolatokban az Úr bemutatkozik annak, aki a legnagyobb szükségben keresi őt.

Megterhelő elkísérni a betegeket az utolsó útjukon. Hogyan őrzi meg a saját lelki egyensúlyát?

Az egyik mély meggyőződésem, hogy igazán csak úgy lehet kísérni az élet végét, ha közben az élet kezdetének csodájához is közel maradunk. Ha a szolgálatomban csak az elmúlás szerepelne, nagy hiányérzetet okozna, mert egyedül a veszteség tapasztalatában állnék. A születés azonban valamiképpen egyensúlyt teremt, és emlékeztet arra, hogy az élet egészét nem mi tartjuk a kezünkben.