Mikor vált személyessé a hite?

Gyermekkoromban tértem meg, nyolcéves lehettem. Édesapám gyermekfoglalkozásokat tartott a gyülekezetünkben, ezekre én is jártam. Akkoriban a szívet úgy képzeltem el, mint amelynek van ajtaja: egy napon megnyitottam ezt az Úr Jézus előtt. Élénken emlékszem erre az elhatározásra, az erős vágyra, hogy megtörténjen. Semmihez sem hasonlítható az az öröm és felszabadultság, amely akkor eltöltött. A gyermekkori megtérést rendszerint követi később felnőttkori megerősítés, hiszen kicsiként ez elsősorban intenzív érzelmi élmény, de a hit ennél jóval mélyebb és összetettebb. Később, egy meghatározó életszakaszomban szembesültem azzal, hogy nem vagyok különb másoknál, és egy bűn súlya is nehezedett rám. Ez újabb fordulópontot jelentett: az ebből való kiszabadulás tovább mélyítette a hitemet.

Mi vonzotta a református neveléshez?

Sokat imádkoztam azért, hogy megtaláljam a helyemet, hosszú ideig kerestem, merre kell indulnom. Jó példákat láttam magam körül, a családunkban pedagógus és lelkipásztor egyaránt előfordul. Az emberekkel, különösen a gyerekekkel való foglalkozás ezért természetes közegnek számított, mégsem volt egyértelmű, hogy nekem is erre kell elindulnom. A döntés fohászkodásokban, belső harcok árán formálódott meg. Mindeközben egyre erősebbé vált bennem a vágy, hogy segíthessek a gyerekek szívébe eljuttatni Isten üzenetét. Ez azóta is hajtóerő az életemben. A kicsik közötti szolgálat rendkívül termékeny, olyan magokat vetünk el, amelyek később gyümölccsé fejlődhetnek. Ezek a tapasztalatok újra és újra lendületet adnak.

Milyen módokon jut érvényre a hitélet az ön által vezetett óvodában?

A munkatársi közösség összeállításában tudatosan törekszem arra: ne csupán szakmailag felkészült, hanem hitüket gyakorló emberek dolgozzanak együtt. Ez nemcsak az óvodapedagógusokra vonatkozik, hanem a titkárságtól kezdve a dajkákon és asszisztenseken át a karbantartókig mindenkire.

Az óvoda teljes légkörének tükröznie kell azt a hitet és értékrendet, amelyet a pedagógiai programunkban megfogalmazunk. A keresztyén nevelés nem korlátozódik a heti egy-két hittanórára, hanem áthatja a mindennapokat. Ez megmutatkozik az ünnepeinkben, a rendezvényeinkben és a nevelési tartalmakban egyaránt. Így válik a hit megélt valósággá.

Átélt-e valaha hitbéli válságot?

Egy kolléganőm mindössze harmincöt évesen, röviddel második gyermeke megszületése után elhunyt. Mélyen hívő, elkötelezett óvodapedagógus volt, elvesztése nemcsak engem, hanem az egész közösségünket megrázta. Szinte állandóan bizonyságot tett a hitéről. Gyakran hallottuk tőle: „Isten jó.” Kis idő múltán újabb tragédia érte a közösséget: egy fiatal, négygyermekes édesanya egyszer csak összeesett, és életét vesztette. A gyermekei közül többen is az óvodánkba jártak. Ez az esemény tovább mélyítette a gyászt, tapintható volt a fájdalom és a veszteség súlya. Fel kellett tennem magamnak a kérdést: hogyan állhatok a gyermekek elé azzal a bizonyossággal, hogy Isten jó, ha közben bennem is meginog a hit? Úgy éreztem, csak akkor tudok újra belépni az intézmény falai közé, ha ezt a belső vívódást elrendezem magamban.

Őszintén kérdeztem Istent: hogyan tovább? Egy imádságos tusakodásban értettem meg igazán: az ember nem kérheti számon a Teremtőt – sem a döntéseiért, sem azért, amit megenged az életünkben. Az ő tervei és titkai messze túlmutatnak azon, amit emberi értelemmel felfoghatunk. Egyetlen kérésem maradt: hadd láthassam annak az elhunyt kolléganőmnek a gyermekeit felnőni. Nemrég beteljesült valami ebből. Az elmúlt héten megjelent nálunk a lánya – már csaknem nagykorú fiatal nőként. Egykor hároméves, édesanyját akkor elveszítő kisgyermekként járt ide, az óvodába. Ahogy ránéztem, megláttam benne az édesanyját. Valamint azt, hogy Isten kézen fogta őt.