Újra beköszöntött a nyár. A légkondicionáló berendezések csak úgy falják az elektromos áramot. Gyermekkoromban a nyár java 26-28 fokkal telt, augusztus elején volt „a” kánikula hét-tíz napig, akkor 30 fok volt, vagy felette valamivel. Persze előfordultak extrém idők akkor is. Néha. Nagyapám a negyven évvel ezelőtti időkben mindent megtett azért, hogy egy kicsi fügebokor megmaradjon a szépen ápolt kertjében. Nem maradt meg. Nem volt megfelelő a klíma. Ma ugyanabban a kertben kétszer terem. Változik a világ.

A változásokkal pedig félelmek járnak. Az új generáció tagjaival teljesen érthető módon nehéz ezekről beszélni, hiszen mindez egyre inkább meghatározza az életüket. Elfogynak a fosszilis energiakészletek, rohamosan emelkedik a föld átlaghőmérséklete, éget a nap, fogy az ivóvíz, ahol eddig folyó kanyargott, már semmi sincs. És vajon megmenthető-e a Velencei-tó, amelybe gyerekként az északi parton még fejest is lehetett ugrani? Amikor barackfát ültettem a vidéki kertünkben, az ismerős kertészmérnök azt jósolta: „Nem sok örömöd lesz benne.” Igaza lett. Lesz-e gönci barackpálinka, ha hamarosan nem fog megteremni hozzá a gyümölcs? S ezek a mi kérdéseink, a gyermekeinké, akiknek a szívükben, a gondolataikban rejlő kétségek lassan belefolynak a családtervezésbe, a jövőképbe, mondván: lesz-e élhető élet a földön holnap? Félelmek…

Átkozott lett a föld az ember miatt (1Móz 3,17). Ez az átok teljesedik. Vagyis egyre élhetetlenebb a földi lét az ember miatt. Miattunk. Nóé kortársai, akikhez az utolsó idők nemzedékét hasonlította Jézus, talán nem voltak sokkal rosszabbak, mint a mai emberiség. Mi is megérdemelnénk egy új, a régihez hasonló özönvizet.

Azonban érvényes a szövetség, és benne az ígéret, amelyre az összes klíma- és egyéb félelem közepette is ráállhat, amelybe belekapaszkodhat az ezernyi bizonytalanság közepette élő hívő. A szivárványszövetség alábbi ígéretére alig figyelünk, pedig reménység, élet és jövő áll benne. Az Úr ugyanis ezt mondja Nóénak és vele együtt az összes nemzedéknek Jézus visszajöveteléig: „Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Móz 8,22)

Autózás közben két jelenséget figyeltem meg az út mentén az előző évek során: egyrészt az aszályos vetéseket késő tavasszal, nyár elején. Nem nőtt nagyra a búza, de kalászt hozott. S a szárát inkább száradásnak engedte, hogy a maradék nedvesség a kalásznak, a kenyérnek – az embernek jusson. Ezt a kicsi növényt így programozta Isten. Mert megígérte: lesz vetés is, aratás is. Hát nem csoda ez? A másik az őszi vetés. Láttam a keservesen finomra művelt, kiszáradt földeken az új vetést. Eszembe ötlött: vajon hajt-e majd kalászt, lesz-e belőle kenyér? Igénk azt mondja: lesz. Megérdemeljük mi ezt? Egyáltalán nem. Ez kegyelem.