Napjainkban is nehéz megtalálni az egyensúlyt e téren, már csak azért is, mert mind különbözőek vagyunk: ami valakinek szimpatikus, az a másiknak taszító, ami az egyiknek szép hitvallás, a másiknak „szenteskedés”. Talán csak egy segítő eszközünk van e mérlegelésben: ha folyamatosan párbeszédben vagyunk Istennel és önmagunkkal.

Akár sok, akár kevés, akár szinte semennyi ráhatásunk nincs a nyomasztó gondok megoldására, hiszem, hogy van erőnk, van támaszunk, van reménységünk. Jó arra gondolni, hogy olyan Urunk van, aki számára nincs lehetetlen: „Jézus rájuk tekintett, és ezt mondta nekik: »Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.«” (Mt 19,26)

Őt nézve már nemcsak „a másikat” láttam: azt is, ami közös mindenkiben. Láttam a bűnbeesés eredményét, a romlottságot, ami mindnyájunkban jelen van. És ahogy a közös bűnünket megláttam, kiviláglott a láthatatlan, de felsejlő tudás: mindannyiunkban van a bűnön kívül más közös is: az Istentől teremtettség, a fiúság, az Úrtól kapott jó.

Az Úr előtt úgy is mutatkozhatunk, mint az elbukott kamasz, aki már szinte felnőtt, mégsem elég érett. A lényeg, amíg úgy állunk az Úr előtt, mint gyerek a szülő előtt, bárhogyan érezzük magunkat, nem vagyunk elveszve, mert kapcsolatban állunk az élő Istennel – és ez a legfontosabb. E viszonyban ismerhetjük meg magunkat igazán, itt nyerhetünk lelki nyugalmat, bölcsességet is.

Mivel Isten nem a fejünk felett átnyúlva kormányoz, érezhetjük, hogy felelős, irányításra képes embernek teremtett bennünket. Hány és hány helyzet van, amikor az Úr látja, hogy rossz irányba megyünk, veszélyes helyzetbe navigáljuk magunkat, túl közel kerülünk a sérülést okozó másikhoz, mégis enged tovább, nem húz be helyettünk semmilyen vészféket.

Póla néni testben megtört, öreg asszony, de szeretettel, jósággal van tele mind a százötven centije. Amikor aprócska, sötét konyhájában állva a nehézségeiről esett szó, csak annyit mondott, „mindegy is, velem van az Isten”. Akárhányszor erre gondolok, tudom, fényességgel van tele az a konyha, amelyben ő van, és fénnyel telik meg a szív, amelyik vele érez. Hiszem, Póla néni által sokakra ragyogott már rá az Isten fénye.

Mivel felekezetenként változnak a gyakran használt szavak, kifejezések, köszönésmódok, nyelvhasználatunkkal elárulhatjuk hovatartozásunkat is – már abból következtetéseket vonhatunk le, hogy valaki a keresztény vagy a keresztyén szót választja. A nyelv árulkodó lehet, de abban is segíthet, hogy magunkhoz közelebb kerüljünk – magyarázza Szilágyi-Kósa Anikó nyelvész.

Az Úr a teremtéskor korlátokat adott nekünk, amelyeken nem léphetünk át. Ha túl sok feladattal zsonglőrködtünk, egyszerre több fronton akartunk többet, jobbat adni, mint amire hivatottak vagyunk, az nem maradhat következmények nélkül – mert Isten így akarja. Talán ezzel is emlékeztet minket arra: ő a Teremtő, mi csupán teremtmények, akiknek muníció nélkül semmi nem megy. Az pedig ő, a forrás, az erős vár.

A szabad óráinkban kapunk időt, hogy együtt legyünk a gondolatainkkal, szeretteinkkel vagy Istennel, de a világ adta kikapcsolódási lehetőségek eltérítenek ezektől. Most azért megmarad a tévé, a laptop és az okostelefon. Sorozatok és filmek készülnek Jézusról, és még harminc másodperces YouTube-videókban is tanulhatunk róla. Vele lehetünk: a majdnem végtelen online térben – a valóban végtelen Istennel.

Talán kevésbé figyeltünk a mondat végi egyszerű meghívásra: „Kövess engem!” Krisztus ugyanezt mondja tanítványainak is, például a Lukács evangéliumában ekképpen: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!”

Vannak nehéz helyzetek, amelyekben az egyetlen hiteles viselkedés az, ha felszólalunk a minket ért csapások miatt. A Bibliában is azt látjuk, hogy lehet panaszkodni, mert nem minden panasz zsörtölődés, ahogyan az emberek megélt fájdalma, szenvedése sem Isten ellen való vétek.

Pál kétezer éve is tudta, hogy hihet magában és a maga erejében a megfelelő keretek között, ez nem bálványimádás. De azzal is tisztában volt, hogy (hol) vannak határok, hol kell helyet adnia Krisztusnak. Ismerte az egyensúlyt, mert ismerte az Atyát.

Érdekes jelenség, hogy az életben annyi mindenről beszélünk, mégis alig szólunk a fontos dolgokról. Észrevesszük-e, amikor a családon belüli „operatív megbeszélések”, a baráti együttlétben felvetett felszínes kérdések és válaszok elveszik az igazán jelentős, személyünket formáló beszélgetések helyét?

Szeretjük inkább abban a hitben ringatni magunkat, hogy úgyis megoldjuk, meg hogy tudjuk mi, merre van az előre. – Minden alkalommal, amikor krízisbe jutunk, határtalan mélységet érzünk, és ebben nincs rutin, sem túlzott ismerősség. Ha valami dereng is a fájdalomról, annak megtapasztalása a szélsőséges helyzetekben elemi erejű.

Isten kívül áll a mi koordinátarendszerünkön. Őt nem címkézhetjük fel azokkal a jelzőkkel, amelyek segítségével egy kalap alá veszünk mindent és mindenkit, ami és aki a rajtunk kívül álló világban van. A szó szoros értelmében sohasem látjuk, nem érezzük az illatát, nem halljuk a hangját, nem ér hozzánk fizikailag, ez a hiány pedig, ha nem teszünk külön lépéseket, a kapcsolódás útjába állhat.

Születésem óta istenhívő emberek vettek körül, így már egészen korán a református hit tanítása szerinti elképzeléseket hallottam a halálról és arról, mi, ki jön utána. Tettem fel vad kérdéseket gyerekként, aztán még vadabbakat kamaszként, és megküzdöttem a válaszok elfogadásáért is, mégis biztonságos kereteket adott a vallás.

Ha hajlandók vagyunk a tőlünk telhető legegységesebben nézni Istent, egyértelművé válik, hogy ő jó, sőt sokkal jobb, mint mi remélhetnénk tőle. Akkor is, sőt éppen azért, mert vannak olyan részei, amelyek meglepnek bennünket, amelyek befogadhatatlanok. Ő a teljesség, az Alfa és az Ómega, az igazság, az élet, a feltámadás.

Jó volna a Bibliát is lassan olvasni. Olyan jézusi tempóban. Folyamatos, valódi kapcsolatban az Atyával, elsődlegesen rá, az ő végtelenségére és nagyságára figyelve, másodlagosan önnön korlátozottságunkhoz, lassúságunkhoz igazodva. Mert bár szeretnénk olykor mást gondolni, végül is csak gyarló, hibát hibára halmozó emberek vagyunk. Isten pedig ebben az állapotban is tud minket jól használni.

A Bibliában egészen konkrétan megmondja nekünk az Úr, miért és hogyan legyünk hálásak. Példákat és intések sorát olvashatjuk: Jézus hálát adván törte meg a kenyeret; Pál azt kérte, mindenért hálát adjunk, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a mi javunkra; A krónikák könyve pedig kéri, „adjunk hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete”.

Természetes, hogy az egyházat sem kerülheti el a ChatGPT-láz. Százszámra találni cikkeket a neten arról, miképp vetheti be egy gyülekezet vagy egy lelkipásztor a technológia legújabb vívmányát munkájában. Az első cikk, amelyet kidob a kereső, tíz felhasználási módot javasol, például azt tanácsolja, kérjünk a robottól egyéni bibliaolvasó-tervet, keresztyén tematikájú verseket vagy ötletet, miről legyen szó vasárnap a közösségben.

Mennyi energiát áldozunk arra, hogy megismerjük magunkat, a reakcióinkat, az indíttatásainkat? Milyen gyakran elemezzük a valóságunkat, és mennyi időnk jut arra, hogy összegezzük, ilyen úton járva hová jutunk? Hálásak lehetünk az ajándékokért, amelyeket Isten a tudomány segítségével, sok tehetséges ember munkája által adott nekünk. A robot szó jelentése: munka. Érdemes emlékeznünk erre, munkánk még lesz vele.

Szimbolikus volt számomra az Ószövetséggel töltött kilenc hónap: a vége felé úgy éreztem, mintha kihordtam volna magamban az Újszövetséget. Vártam, hogy kilenc hónapnyi napi olvasás után megérkezzek ahhoz a részhez, ahol közvetlenül Krisztussal találkozom. Persze ő az Ószövetségben is benne van, de mégiscsak máshogy, burkoltabban – ahogy gyermek az anyaméhben.