Ugyan mi volna a mentségünk arra, ha embertársunkat alaposan felmérve beskatulyázzuk az általunk megalkotott véleménydobozba? Mi persze találnánk mentséget, de a mi „dehátozásunk” ugyanúgy nem hatja meg Istent, mint édesanyát a gyermeke, aki a szomszéd Pistikére hivatkozik a betört ablak alatt. Őt az érdekli, a mi szívünkben és gondolatainkban mi van, és hogy az szolgálja-e az ő országát.

A fővárosi református eklézsiák tekintetében a legkisebbek közé tartozik bár a rákoshegyi közösség, az összetartó és lelkes hívek élettel töltik a templom falait. Ezt jelzi például a házasság hetéhez kapcsolódó, népszerű gyertyafényes vacsora házaspároknak, vagy az utóbbi években megerősödött ifjúsági élet.

Nincs teljesen a kezünkben az irányítás, nem vagyunk urai az elemeknek.A tűz pillanatok alatt fellobban, az erejét pedig sosem szabad alábecsülni – kissé átírva a régi mondást: öl, pusztít és nyomorba dönt. Ezt bizonyítja a sok tragikus esetről szóló hír, amelyek nap mint nap szembejönnek velünk füstmérgezésben meghalt emberekről, leégett családi házakról, nincstelenné vált családokról.

Nem a Zene a hibás, hogy a kapcsolatunk nem hozott gyümölcsöt. Így aztán megmaradt nekem a zenehallgatás és a művészek csodálata. Jobban mondva: az Istené. A zenét nekünk ajándékozó, a tehetséget osztogató, a dicséretre mindörökké méltó Úré, akinek a templomban vagy akár a konyhában tele torokból zengem az énekeket. Ahogy sikerül. Szívből.

Miklya Luzsányi Mónika író – férjével, Miklya Zsolttal együtt írott – Bibliai szuperhősök című, új könyvében az Ószövetség „szuperhőseivel” találkozunk, akik sohasem öncélúan, személyes bosszútól vagy hatalomvágytól vezérelve vitték véghez nagy tetteiket, hanem mindig Isten tervének részeként teljesítették azt.

Csak úgy szabad vezetőként létezni az egyházban, hogy az ember szolgálatként tekint a feladatára, szolgálatként végzi és mutatja fel azt. Látszódnia kell minden szituációban minden egyházi vezető tevékenységén, döntésein, kommunikációján, hogy ez számára szolgálat, és elsősorban Krisztusról szól – vallja Bor Imre, a Magyar Református Presbiteri Szövetség elnöke.

A vasárnapi úrvacsora az öröm pillanata. A gyülekezeti testvérek együtt emlékeznek Jézus Krisztus áldozatára, aminek örvendezhetünk, hiszen ő feltámadt. Az összes bűnünket a lábai elé tehetjük, és a megbocsátásának ígéretével vehetjük a szent jegyeket – nem kell lehorgasztott fejjel eljönni az úrvacsorai asztaltól, hanem örülhetünk neki.

– Életemben először egy evangelizáción értettem meg igazán, hogy mit jelent számomra Jézus Krisztus szenvedése, halála, feltámadása. Ekkor tizenhét éves voltam, és mindjárt ez után az élmény után bekapcsolódtam a Szilágyi Dezső téren a gyermekek közötti szolgálatba.

„A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem gondolkodásotokban és meggyőződésetekben jussatok egyetértésre!” – kérleli Pál apostol a korinthusi keresztyéneket, és int minket ma. Így tudnánk harcolni a világ megosztó, nagynak kikiáltott, de sokszor kicsinyes problémái ellen.

Talán egy idő után híre megy, hogy az ember hogyan végzi a munkáját és hogyan tud bánni másokkal. A munkám jelentős része volt, hogy presbiterekkel, gyülekezeti küldöttségekkel, lelkészekkel beszélgettem, majd őket meghallgatva tolmácsoltam gondjaikat, kéréseiket a mindenkori főnökömnek. Ezt látva elégedettek voltak velem – mondja Tóth Gáborné Kathona Zsuzsanna. Negyvenhárom éven át volt a mindenkori dunamelléki püspök titkárnője.

– Meg vagyok róla győződve, hogy a szolgálat csapatmunka, és hála Istennek, vannak szolgáló testvérek. Három idősek otthona is van a körzetünkben, ahol gyülekezeti tagok végzik a szolgálatokat. Az ifjúsági alkalmakat hozzáértő fiatalok vezetik. Minden szolgálat fontos a közösségben, az első helyre az igehirdetést és a lelkigondozást kell tennünk.

Édesanyám sokszor mondta, ha panaszkodtam vagy elégedetlenkedtem valami miatt: – Elköltözhetsz, munkahelyet válthatsz, továbbléphetsz egy másik kapcsolatba – de mindig mindenhová csak saját magadat fogod vinni. – Azaz ha békétlenség, elégedetlenség, keserűség van benned, hiába menekülsz a gondok elől, mindenhol utolérnek.

Örömmel láttam, hogy a szűkebb környezetemben kik vannak velem közösségben virtuálisan: a kedves utcabéli református család, a gyülekezetünkből egy tanárnő, az ő unokahúga, a helyi plébánia épületében pedig egész kis imacsoport fohászkodott, és hiszem, hogy imádkozik továbbra is. Nézem a világtérképen a rengeteg imára emelt kezet jelképező kis sárga-kék ikont.

Annak idején a film a hívők körében kisebb felháborodást keltett. Családunk egyik ismerőse, egy lelkipásztor fel is szólalt ellene, mondván, a Biblia nem beszél a szövetség ládájának további sorsáról, ezért merő képzelgés feltételezni, hogy a frigyláda valahol megtalálható. Másrészt nem rémisztő démonszerű alakok voltak benne – hanem a Tízparancsolat kőtáblái...

A megváltozott élethelyzetek sem szegik kedvét azoknak a református testvéreinknek, alkotóközösségeknek, akik az anyaországban és a határainkon túl egyedi ötleteikkel, kreativitásukkal szolgálnak másokat, örömöt vagy éppen meglepődést csempészve az arcokra. Színes összeállításunkban közülük mutatunk be négyet.

Vajon hányszor teszünk meg életünkben felesleges utakat nem túl értékes dolgok miatt? Hányszor fordul elő, hogy nem kérjük Isten segítségét, próbáljuk önerőből megoldani a gondokat? Pedig a kezünkben ott a megoldás: az Ige valós idejű, élő térképe, amellyel Isten megmutatja, merre lenne jó mennünk, ha nem akarunk kacskaringós utakon kifáradva célba érni.

– Általában szerencsésebb, ha a lelkész nem a küldő gyülekezetében szolgál, de tapasztalom, van úgy, hogy Isten Lelke arra hív: „Térj haza, és beszéld el, mit tett veled az Isten.” Esetemben az Úr előkészítette ezt az utat. Már teológuskoromban is ifjúsági csoportot vezettem, ez segített abban, hogy a közösségünk fiatalabb és idősebb generációja is elfogadjon lelkipásztoraként.

Magyarnak lenni és megmaradni magyarnak, 1956. október 23-ra és hőseire emlékezni, és felismerni a történelem lapjain Isten tollvonásait – ez a feladata minden magyar reformátusnak, nem csak ezekben a napokban.

Nincs két egyforma helyzet, de minden emberi élet egyformán fontos. A bibliai igék az elmúlt idők szabályait rögzítik, de bennük van a jövő reménysége is. Az ígéreteket meg kell ismerni, hogy amikor megtapasztaljuk azok beteljesedését, hálát tudjunk mondani a Teremtő jóságáért.

Ha nincsenek szabályok, ha nincsen lelki vagy szellemi etalon, amelyhez mérni tudjuk a dolgokat, szegényebbek leszünk. „Ha nincs kijelentés, elvadul a nép”, mondja a Példabeszédek könyve, „de boldog lesz, ha megfogadja a tanítást” (29,18). Tekintsünk úgy édes anyanyelvünkre, mint a javunkra szolgáló ajándékra, amellyel jól kell sáfárkodnunk!

Az ötlettől a megnyitásig hosszú idő telt el, mert mindent ők maguk intéztek. Virág előzetes tapasztalatok nélkül, egyedül építette fel a honlapot, a négy barátnő együtt birkózott meg a webshopindítás szövevényes feladatával, majd közösen dolgozták ki az arculatot, tervezték meg a termékeket és választották ki a rajtuk megjelenő üzeneteket is.

Amíg ezt a széket használtam a számítógép előtt ülve, hű társként recsegett alattam, rég elmúlt idők bútorkészítőinek szakértelmét hirdetve állta az igénybevételt. Aztán elvesztette munkáját, amikor valamilyen alkalomból egy szép, új, bőrhuzatú, görgős széket kaptam ajándékba. Kényelmeset, állítható magasságút, nem recsegőst. Az öreg a szoba sarkába száműzetett, ott várta a jobb napokat.

– Amilyen hangsúlyos a gyermekekkel foglalkozás, olyan fontos az ifjúsági munka, felnőttek között végzett szolgálat, az idősek közötti misszió. Mindezekkel együtt az evangelizáció fontosságát emelem ki: minden korosztálynak elmondani az örömhírt, hogy Isten őket is szereti, Krisztus értük is kifizette az árat a Golgotán, nekik is el van készítve az örök élet, csak el kell kérni.

Talán nincs is olyan ember, aki ne tette volna már fel ezt a kérdést egy szeretteiért átdolgozott hétvége vagy egy kimerítő beszélgetés után, amelyben valaki más lelki próbáiban igyekezett segítő kezet nyújtani, vagy amikor magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. Karsay Eszter is ezt kérdezi könyvében, de nem hagy magunkra a válaszkeresésben.

A fogyatékosságnak sok olvasata van, úgy gondolom, hogy nincs rá tökéletes megfogalmazás. Ha most behívnám tíz munkatársamat, tízen biztosan tizenötféleképp definiálnák. Talán ez a leginkább szemléletes kép: ha mindenki a helyén van, és megteszi a magáét, jól végzi a feladatát, akkor nem szempont, hogy ki a segítő és ki a segített.

Amikor márciusban megkaptuk a hírt, hogy a templomokat be kell zárnunk, és csak az internet útján tarthatjuk a kapcsolatot, abba a térbe kényszerültünk, amely a hagyományainkra visszatekintés helyett inkább az előre menetelésre, a folyamatos modernizációra biztat. Versenybe kényszerít szellemi és anyagi téren, hiszen „aki lemarad, kimarad”.

Száztíz éve született, ötven éve hívta haza az Úr Joó Sándort. Harminckét évig szolgált a Budapest-pasaréti Egyházközség első lelkipásztoraként. Első prédikációjában a fiatal lelkész már ugyanarról a szabadító Jézus Krisztusról tett bizonyságot, akiről szolgálata alatt minden alkalommal, míg végül személyesen találkozhatott megváltó Urával.

Fábián Tibor publicista, református lelkész Ilyenek voltunk című könyvében nem idealizálja a gyermekkori emlékeket, nem a „bezzeg az én időmben” hamis nosztalgiájával eleveníti fel a szocializmus korszakában megélt eseményeket, hanem őszintén, tárgyilagosan, mégis izgalmasan ír úgy, hogy közben időnként könnyeket csal az olvasók szemébe.

– „Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel! Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben.” (Kol 3,2–3) Ez megerősített az elhívatásomban, és hiába mondták, hogy felkopik az állam, és hogy tönkreteszem a családomat (anyukámék teljesen kiborultak), csak egyfelé mehettem tovább, és ez az Ige szolgálata volt.

Isten kérlel, int, figyelmeztet: bármilyen magasra mászol is önerődből, leeshetsz, mert nem hallgattál rám. Ilyen intések lehetnek akár a természet ijesztő változásai is. De „szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma”. Egyenként nem fordíthatjuk vissza a környezetszennyezést, a klímaváltozást, a magunk területén kell tennünk, és a változásért Istenhez könyörögnünk.

– A kutatás és az írás volt a fő célom. Ösztöndíjat nyertem az Amerikai Egyesült Államokba, Princetonban tanultam. Amikor hazajöttem, másként alakult az életem. Egy pici faluban, Erdőhorvátiban kezdtem a szolgálatot, utána tizenkét évre a szülőfalum szomszédságába, Hernádkakra kerültem, ahol szerető társsal és gyermekekkel ajándékozott meg az Úr.

Az ő feladata volt, hogy a szakszervezet által „kiutalt” virágot szétossza a kolleginák között. Többnyire cserepes növényt kaptunk, ezért nem mindig bírt a feladattal, így néhányan segítettünk neki: kuncogva vittük szobáról szobára a virágokat, boldog nőnapot kívánva egymásnak. Nagyjából ennyi emlékem volt erről az ünnepről.

Édesapám lebénulása tett érzékennyé a szenvedők iránt – így kezdődött az a diakóniai érdeklődésem. Már a teológiai évek alatt kötelező volt gyülekezethez tartozni. Megtudtam, a Salétrom utcában, keresnek valakit, aki szívesen látogatna betegeket. Jelentkeztem, így kerültem a közösségbe és a diakóniai munkába – tekint vissza Boross Gézáné.

– Örömmel tapasztaljuk, hogy az utóbbi évben több olyan család jelent meg az istentiszteleteken, akikről tudjuk, hogy az intézményen keresztül kerültek kapcsolatba velünk. A mi feladatunk megszólítani az egyházhoz egyáltalán nem kötődőket, de azoknak is vonzó közösséget nyújtani, akik esetleg valahol negatív élményeket szereztek, ám itt lépni tudnak az Isten felé.

Hasonló helyzetekben keresztyénként általában az a kérdés az első gondolatom, amelyet édesanyám tett fel gyakran, amikor egy-egy híresség halálhírét hallottuk: „Vajon hová ment?” Azaz, vallotta-e Jézus Krisztust Megváltójának? Ez többnyire költői kérdés maradt és maradhat ma is, hiszen kevés a keresztyén értékrend alapján élő és tevékenykedő művész...