Amikor megkérdeztem az idős nénit, mit javasolna a fiatalabb nemzedéknek, azt mondta: – Minden este úgy feküdjünk le, hogy rendezzük dolgainkat Istennel, a másik emberrel és magunkkal. – Egyik sem könnyű, de különösen nem könnyű magunkkal. Az elengedés képessége nem csupán a megbocsátásra korlátozódik, hanem arra is, hogy megengedjük magunknak a változás lehetőségét.

Krisztussal és az ő történetével való kapcsolatban életünk úgy jelenik meg, mint amelybe ágyazottan értelmet nyer a múlt, irányultságot a jelen és transzcendens perspektívát a jövő. Aki megtartja az életét, elveszíti azt, és aki meghalt Krisztussal, vele élni fog. Krisztus magához ölelte a szenvedést, és ezzel életet hozott a világnak.

A hitünk egyik párhuzamos igazsága ez: Isten úgy munkálkodik az életünkben, hogy mi ahhoz nem tehetünk semmit hozzá, el sem vehetünk belőle, mégis mi is száz százalékig benne vagyunk. Megtettem a magam dolgát, de a növekedést, a csodát Isten adta, és én csak eszköz voltam a kegyelem megtestesülésében. Hálára hív ez a szemlélet.

Háromdimenziós emberi kapcsolataink között mind jobban teret kell engednünk az Isten kegyelmének, jelenlétének. Mert az ő kegyelme, amely átível határok felett, olyan erő, amely legyőzi az előítéleteket, segít nagylelkűvé válni, meg nem érdemelt ajándékot adni egymásnak, elengedni tartozást, megáldani ellenséget és barátot egyaránt.

Keresztyénként nézve az önmagunk valóságának köreiből való kilépést és a szembesülést, majd a belátáson alapuló integrációt önmagától nem képes megtenni az ember. A hívő számára ez isteni kegyelem. Mert keresztyén szempontból az is az, ha valaki magától jut el ide. A belső sötétségünkkel szembenézni nem egyszerű, de termékeny út.

Ahogy az igaz szeretetnek, úgy a barátságnak is ára van. Ha nem tudunk is olyan mértékben szeretni és áldozatot hozni, mint azt Jézus tette értünk, de a barátság ennek a felebaráti szeretetnek a kisiskolája mindannyiunk számára. Ezt az iskolát mindannyiunknak ki kell járnia, ugyanis az életkor előrehaladtával barátkozási szokásaink jelentős változásokon mehetnek keresztül.

A szabadság megszentelt idő lehet, amikor egyszerre van jelen életünkben a hálaadás, az emlékezés, a megpihenés és az előretekintés a következő időszakra és Jézus visszajövetelére egyaránt. Ideje lehet ez a nyugalom megélésének az örök élet reménységének fényében.

Döntéseink vagy épp nem döntéseink miatti sodródásaink mintázatokat rajzolnak ki életünkben, amelyek mögött felsejlenek az értékeink, az értékrendünk.

A reménység akkor születik meg, erősödik meg bennünk, ha nem vesszük készpénznek, hogy minden rólunk szól és értünk történik. Akkor tudok igazán örülni egy ajándéknak, ha azt nem a világ törlesztéseként élem meg, ami jár nekem, mert én megérdemlem. Valóban ajándék az lehet, ami nem is annyira természetes, hogy az enyém lehet.

A példakép nemcsak kijelentéseivel, szavaival, hanem cselekedeteivel is hat ránk. Példaképként szolgálhatnak a szüleink, testvéreink, barátok, gyülekezeti közösségünk tagjai, tanárok, de akár filmhősök, zenészek, celebek, show-műsorok vezetői, sportolók vagy érdeklődési körünknek megfelelő csoportok véleményvezérei, a munkahelyi vezetők vagy a magunk választotta lelki vezető.

Az ókori görögöknél a démonok és a múzsák az istenek szándékát és akaratát közvetítették a halandóknak. Akkoriban nem az embernek tulajdonították sem a kiemelkedő teljesítményt, sem a sikertelenséget, mert nem tehettek arról, hogy a múzsa vagy a démon mit közvetített. A zsidó és keresztyén hitben is megjelenik, hogy eredményeinket ne magunknak, hanem Isten akaratának tulajdonítsuk.

A férfivá válás útján a beavatásban nemcsak az apáknak, hanem az anyáknak is jutott szerep. Az anyák voltak azok, akik elengedték a fiaikat, és amikor hazaérkeztek a próbák után, már nem gyerekként, hanem felnőttként tekintettek rájuk. A férfi nemcsak egyéni tettei alapján, hanem a közösség visszajelzései szerint is vált férfivá.

Az egyház születése óta kérdés, hogyan is lehet megvalósítani azt, amit Pál apostol ír: „…szüntelenül imádkozzatok…” Sokféle megoldás és válasz hangzott el ezzel kapcsolatban az évszázadok során. Vannak olyan megoldások, amelyek arra teszik a hangsúlyt, hogy egyfajta imádkozó lelkület, az élethez való hozzáállás alakuljon ki bennünk úgy, hogy bármit teszünk is, az Isten jelenlétének tudatában és az ő dicsőségére történjen.

Istent érdemes hívnunk segítségül bármilyen élethelyzetben, de különösképpen a félelmeink, szorongásaink közepette. A félelemnek tudunk okot adni, míg a szorongás egy megmagyarázhatatlan rettegés tulajdonképpen ok nélkül. Keresztényként tudjuk, a földi élet eseményeit az Isten kézben tartja, ezért hozzá tudunk fordulni nehézségeink idején.

A Szentírás és a keresztyénség szempontokat kínál számunkra, hogyan olvassuk Isten munkáját az életünkben. Az örökölt, átvett olvasási mód ugyanis rendszerezi élményeinket, mit és hogyan lássunk fontosnak életünkben. Kívülről választásnak tűnik, de mihelyt belép valaki ebbe a történetbe, arra kap meghívást, hogy elfogadja: Isten már előbb választott minket.

A közelség mértéke folyamatosan változhat emberi kapcsolatainkban, de a távolodás általában fájdalommal, veszteségélménnyel jár. Veszíteni nem szeretünk, de határok tartása és a keretek tisztázása adhat szabadságot, hogy ne a félelem vagy a lustaság szerint alakuljanak emberi kapcsolataink, hanem az elkötelezettség és bizalom szerint.

Ahogy nő a külső sötétség és egyre hidegebbek a napok, elkezdünk visszahúzódni házainkba, lakásainkba. Ez az időszak talán arra is alkalmas lehet, hogy megálljunk, és számot vessünk az eltelt idő kapcsán, ahol lehet és érdemes, újra megnézzük életünk mozijának egy-egy epizódját, az emberi kapcsolatainkat.

Istenre vagyunk utalva, aki mintegy felülről látja életünket, a kezdetétől a végéig, sőt még azon is túl. Ő az, akinél helyére kerülnek a dolgok, értelmet nyer mindaz, amit most még nem értünk, de biztosak lehetünk benne, a dolgok mélyebb értelme Nála rejtve van. Élettörténetünkben személyre szabottan láthatjuk meg Isten keze munkáját.

Ahogy meghatározója lehet a hét ritmusának a vasárnap, úgy lehet a hétköznapoké az asztalközösség, amikor a család tagjai találkoznak, és közösségben vannak egymással. A gyermeknevelésben sokat számít, hogy valaki a televízió előtt nőtt fel, vagy a család életének központi helye az ebédlőasztal volt.

Az ember kezdetektől szorosan együtt élt a természettel, léte egybeforrt az őt körülvevő környezettel. Igaz, a küzdelem a természet erőivel és a kiszolgáltatottság is végigkíséri az emberiség életét, ugyanakkor a teremtett világ a gyönyörködés, a boldogság forrása is volt. A kertben a szemlélődés és a munka egyaránt megvalósulhat, néha akár egyszerre is.

A szüleim generációja már nem tudott ennyit a konyhában „gyakorolni”, hiszen a kétkeresős családmodell és a városi életforma elhozta a menzák és a kulcsos gyerekek idejét. Nem jutott annyi figyelem a főzésre. Hol sikerült a gyerekek szája íze szerint főzni, hol nem. Eltűnt az a rutin, hogy mindig jól sikerüljön az étel.

Isten számos ajándékot ad nekünk a hétköznapokban, a vasárnap pedig annak a megszentelt ideje lehet, amikor egyszerre van jelen életünkben a hálaadás, az emlékezés, a megpihenés és az előretekintés – a következő hétköznapokra és Jézus visszajövetelére egyaránt. Ideje lehet ez a hétköznapi tervek készítésének is az örök élet reménységének fényében.

A keresztyén közösség elsősorban dialógusközösségként töltheti be hivatását. Szükség van olyan terekre, alkalmakra, amikor a nem keresztyének vendégnek érezhetik magukat a keresztyének között. A kutatások szerint a család után az emberek életét a kiscsoportos beszélgetések, a közös élmények formálják legjobban.