Európában a felére esett vissza tíz év alatt az eladott szépirodalmi művek száma, a rendszerváltozás utáni időszakban harmadára a rendszeres olvasóké nálunk. Emögött nemcsak az időhiány és a változó olvasási szokások állnak, „képességünk is hiányzik a komplexebb szövegek befogadásához”. S vele az empátia fejlesztéséhez, hiszen az olvasás azt a képességet is kialakítja, mellyel mások érzelmi állapotait értelmezzük.

A magyar nemzeti romantika attitűdjét körbehatárolták az irodalom „többletterheit” hordó fogalmak és képek, „vándorlásuk” is természetes egyik műből a másikba. A honszerelem és a szabadság, a nemzeti átok és a küldetés vagy remény, a költői feladat, a múlt, jelen és jövő, az itthon és a nagyvilág eszmei térszemlélete párhuzamokat mutat Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi költészetében.

Egyszerűnek tűnik a következtetés: a hit nem valamilyen elvont fogalom, hanem cselekvés, mert a hit a materializálódásban, magában a cselekvésben válik valósággá. Olyan, esztétikai terminusokkal is leírható realitásról (vagy Isten-valóságról) van szó, mely harmóniához vezető arányosságot hordoz; az ellentétekkel szembesít, mert mindig döntéshelyzetben vagyunk; és katarzishoz vezet a hitben fakadt cselekvés eredménye.

A kor türelmetlen – illetve: türelmetlenné váltunk a korban. Nem tudunk mit kezdeni az idővel, és könnyen kijelentjük, hogy „nincs időnk”, ha pedig van, fölöslegesnek érezzük, mert várakozni kell valamire. Ilyenkor használja az ember az „elüti az időt” kifejezést. Ahelyett, hogy merítene a várakozás lehetőségéből, látszattevékenységgel tölti ki az időben keletkező űrt.

Kányádi Sándornak a Szürkület című kötetében publikált monumentális művét egy tanulmánykötetben tizenöt irodalmár értelmezi. Ebben írja Bertha Zoltán: a költemény nemcsak a transzcendenciaélmény stílusszintetizáló szövegjátékának biblikus-spirituális és kollektív-historikus remeke, de „a magyar önismeret enciklopédikus sűrítménye is”. – Olvassuk hát, halottak napján!

Az ismeretlen felfedezésének vágya a félelmet is magában rejti, de a (dantei) „sötétlő erdő” mögött a tisztaság bizonyossága is itt van. A biztos vezető mellett ne féljünk az új perspektívától, az új horizonttól. Legyünk hűségesek, hogy hitük és tudásuk tegye láthatóvá a sokak számára (az ő perspektívájukból még) láthatatlan fényeket.

Az időről kezdtem gondolkodni. Arról, hogy a régi öregeknek elég volt felnézni az égboltra, és elég volt érteni a jószágok jelzéseit, a virágok nyílását, a madarak énekét és röptét. Eszembe jutott Máté evangéliuma, hogy azt a napot és órát senki nem tudja, „ezért legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok!”.

Mindenhová viszek magammal könyveket, tollat és papírt, mert ezek a munkaeszközeim: esélyt adok magamnak, hogy ne legyek „fölösleges”. Meglehet, Tolsztoj első naplókísérletének bejegyzését értem félre az akarat fejlesztésének szabályairól, mely szerint „egyetlen gondolatot sem szabad elhagyni anélkül, hogy le ne jegyezzem, és tovább ne gondoljam a megfelelő időben”.

Hogy ne az épp rajtunk uralkodó hangulat vagy az aktuális élethelyzet szerint válasszunk igeszakaszt, napirendet kínál a Bibliaolvasó Kalauz. Figyeljük meg, hogy mégsem lesz véletlenszerű az így kapott elrendezés! Attól függően, mikor, melyik napszakban olvassuk, úgy szervesül az Ige az életünkbe.

Hétköznapi érzékelésünkkel szemben a Nagy Terv már a Kezdet előtt létezett, és az Örökkévalóságra vonatkozik. Ha tehát most kérdeznék tőlem, mik a terveim, csupán megköszönném, hogy lehetnek egyáltalán földi terveim, s ha már lehetnek, szeretném alávetni azokat a hit nemes harcának, hogy futásom ne legyen haszontalan.

Isten valósága határozza meg a relációkat, a természeti törvényeket, s amit hiszünk, és amit tudományosan bizonyítunk. A tapasztalati valóság néha ellentmondani látszik az elméleti szabályszerűségeknek, azonban a hitbizonyosság is a valóság alkotója. Ráadásul az anyagi világot kutató fizikusokat előbb-utóbb meggyőzik a felismeréseik: ami a szubatomi és a kozmikus világban létezik, Isten nélkül nem létezhetne, nem működhetne.

„Leltár miatt nyitva” – ezt kellene kiírnunk a szívünk ajtajára, nemcsak karácsonykor és újévkor, hanem már az adventi időszak kezdetétől, s az sem volna haszontalan, ha egész esztendőben ezt a táblát viselnénk a szívünk fölött. Persze csak jelképesen, mert a tábla csupán tetteink révén volna látható.

A hívő természettudós nem lát ellentmondást a természeti törvények és a bibliai üzenetek között, de a nem hívőnek is be kell látnia: az anyagban nincsen olyan folyamat, mely az élettelentől az élőhöz vezet. Werner Gitt rámutat a nem anyagi jellegű univerzális információ bibliai jelenlétére.

Amikor nem egyszerűen pályát választ az ember, de hivatást is, mögötte van sok-sok írás és jel. Egyes döntéseit már zárójelbe is tette, pedig érdemesebb volna gondolatjelek közé illeszteni, mert minden korábbi cselekvés meghatározza a jelen pillanatot, s a jelen pillanat oka lesz az elkövetkezőnek.

A hívő költő vagy író karakterét faggatva már akkor rájövünk annak komplex voltára, amikor érzékeljük, hogy anyanyelvi irodalmunk – Heltai Gáspártól, Balassi Bálinttól napjainkig – mily szoros szálakkal kötődik a Bibliához és általában a keresztyén/keresztény/zsidó hagyományhoz. Az alkotókra jellemző, hogy az istenélményt az egzisztenciális identitáskeresés tükrében szemlélik.

Aki nem az idő „múlásán” sajnálkozik, hanem annak „betelése” vagy „kiteljesedése” fölött örvendezik, nem az elmúló idő melankóliáját éli meg, hanem az egész életére ünnepi időként tekint. Ajándék időként. A szakrális ünnepkörben így lesz minden nap a születésé, és így lesz minden születés egyben újjászületés.

Szerepelnek a Szentírásban álmok, jóslatok, próféciák, amelyek bekövetkeznek, de Jónás például hiába várta, hogy az ő emberi morálja érvényesüljön az isteni helyett. A jelenések könyvében erősebb az emberi logika, mely alapján minden a világ pusztulása felé mutat (noha ebben a „pusztulásban” a vég helyett az új kezdet a domináns).

Az igehely folytatását – Jézus utolsó szavait menny bemenetele előtt – jól ismerjük (Mt 28,19–20), a liturgiai szöveg mindig elhangzik a keresztség sákramentumának kiszolgáltatása során. A „minden népek” tanítványokká tétele – és hogy megtartsák mindazt, amit ő parancsolt – Krisztus végrendeletének tekinthető.

Amikor az elmúlt karácsonyokra emlékezünk, felidéződnek fájdalmas emlékek is: emberi veszteségek vagy az általunk elkövetett hibák, mulasztások. Mégis, a Krisztus születésére emlékeztető ünnep képes arra, amire az emberi világban talán már senki és semmi: a hozzánk közel lépő, lehajoló Isten végtelenül tiszta, elfogadó szeretetét közvetíteni.

A mesei időszámítás nem valamilyen konkrét korszakba kalauzol, koordinátái – a külső valóság helye és ideje ellenében – sajátos lélekállapotot határoznak meg, ahol az archaikus emlékezet, „a tudatelőtti és a tudattalan” birodalmában teremtjük meg azt a valóságot, amely a megélt, hétköznapi valóságra sok mindenben hasonlít.

A falusi orvosnak különös ötlete támad: nemcsak gyógyszereket, hanem könyveket is fölír a receptre. A vérnyomáscsökkentők mellé A falu jegyzőjét, az isiászra a Fanni hagyományait, napszakonként öt- és tízoldalas dózisokat, influenzás időszakban következik a Jókai- és Mikszáth-sorozat napi harminc-negyven oldalas adagokban.

Bárhová utazom, egy könyv mindig ott van a táskámban: az Újszövetség és A zsoltárok könyve egyben, amelyet még egyetemista koromban, úgy harmincöt évvel ezelőtt adott nekem falusi lelkipásztorunk, s amelyet a Bibliatársulat éppen születésem évében, 1965-ben jelentetett meg. Megnyugtat a tudat, hogy bármikor fölüthetem a viharvert lapokat.

A festő kertjében el fognak hervadni a rózsák, miközben a rózsa nevei, az emlékei és metaforái, a „rózsaság” képei-képzetei megmaradnak. A teljességet keressük, így fedezzük föl egyre több névben és dologban a hiányt. A jelek által keltett űrt a jelentéssel kell kitöltenünk. A hiányon kívül talán mindent meg lehet nevezni?

Az úton lét jellemzi az életünket is. Szeretnénk eljutni egyik pontból a másikba, új tapasztalatokat szerezni, megtenni valamit, amit elterveztünk, vagy amire a küldetésünk vezet; szeretnénk előrébb jutni és onnan visszatekinteni; aztán hálát adni az otthonért, megköszönni a célt, és nem félni az utazástól, hanem szolgálat eszközének tekinteni azt.

Hol van a helyünk a szakrális térben, annak művészi újragondolásaiban? Válaszként Velényi Rudolf festőművész a Nagytemplom mai és egykori metszetlátképével visszautal Debrecen egész történelmére, és azt is üzeni az Úrtól tanult imádság régi-nyomtatványos szövegidézetével, hogy helyünket az Isten és ember közötti kommunikációban találjuk meg.

Gyerekként néha föltettem magamnak a kérdést, hogy vajon hol lakik az Isten, mert az túl egyszerű válasznak tűnt, hogy az égben vagy a templomban – hiszen az ég olyan messze van, túl a madarakon, és ha itt lakik, a mi templomunkban, akkor ki van a szomszéd faluéban?! Azt nem értettem volna, hogy egyszerre több helyen, hogy egyszerre mindenütt. Ma is felteszek efféle kérdéseket...

„Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” – olvasható A zsoltárok könyve 90. fejezetében. Válaszként arra a gyakori mentségre is, hogy nincs időnk erre, nincs időnk arra, míg végül nem lesz időnk magunkra, és Istenre sem. Aki előtt ezer esztendő annyi, mint a tegnapi nap, vagy „mint egy őrjárásnyi idő éjjel”.

Ingmar Bergman svéd filmrendező hatvan évvel ezelőtt, 1961-ben forgatta Úrvacsora című filmjét, az úgynevezett „Isten-trilógia” középső darabját, melyet a Tükör által homályosan és A csend című alkotások fognak közre. Bergman értelmezésében: a megszerzett bizonyosság itt válik megértett bizonyossággá, amit mégis a „negatív lenyomat” követ, az Isten csendje.

Sok igehelyen olvassuk az isteni óvást: „Ne félj!” A félelem és a szomorúság idején gyakran megpróbálja a Sátán elbizonytalanítani az embert, jól ismeri a Szentírást, képes kiforgatni szavait, hogy saját érdekébe állítsa. Isten jelenléte le tudja győzni bennünk a félelmet és a szomorúságra vigasztalást kínál.

Jutalom volt most az is, hogy az utolsó hónapot majdnem minden iskolás a padokban tölthette, és nem a számítógép előtt. Már akinek volt gépe otthon, és nem a postás vitte ki a tanító vagy tanár által összeállított feladatokat a diáknak. Mert kisebb falvakban ez is előfordult. Nem akartam elhinni, de az alkalmassági vizsgánkon a leendő tanítók beszámoltak ilyen esetekről.

Mit tegyen a diák, amikor látja, hogy a találatok közt egymást követi egy istenes versekről szóló válogatás, majd a cím, hogy „Pilinszky János szerelmes verse”? Itt már neki kell gondolkodni, hogy szerelmes vagy istenes verset olvas-e. Utánanézhet, hogy van-e Pilinszkynek „igazi” szerelmes költeménye, és megtalálja A szerelem sivataga és a Két szeretőre című darabokat.

A „rekonstrukciót” ismét elmulasztottam. Izgalmas gondolatkísérlet lehetett volna, hogy fölfedjem: miért gondoltam egykor ezt vagy azt az írást megőrizendőnek. Vissza tudtam volna követni általuk azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyek a kiválasztás időpontjában jellemeztek.

A Remény idejéről szerettem volna írni, mert eszembe jutott Pál korinthusiakhoz írt első levele, a szeretethimnuszként ismert 13. rész 13. verse: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek közül pedig legnagyobb a szeretet.” Talán a legtöbbet emlegetett és kommentált újszövetségi igéről van szó, mégis mindig új távlatokat nyit.

Októberre már beérett az évi utolsó termés, lassan a dércsípte naspolyát is lehet szüretelni – itt van tehát az ideje a számvetésnek, így az emlékezésnek és a készülődésnek is. A hulló falevelek igyekeznek beborítani az utolsó lomtalanítás morbid maradékait – az emlékektől sokan igyekeznek ilyenkor megszabadulni. Az októberi okozatok között van a félelem is a felelőtlen cselekedetektől, az át nem gondolt gondolatoktól.

Azt sem veszik észre, hogy ember lett belőle: gerince és haja van, hogy az ujjaival tapogat, hogy a lelkével érez, hogy bőrén simítja el a fényt? Újjászületett – de nem volt egészen boldog. Kellett volna, hogy a gyilkos Részek is megszűnjenek. Magából kiirtotta mindet, ám az ördög nem hagyta elpusztulni. Arra gondolt, hogy fölveszi a régi ruháit, elmegy a régi helyekre, találkozik a régi ismerősökkel, és mert jólesik: sír a vállukon.

Nem a szív gyűlöl, mert az ilyenkor bezárul (erre utalhat „szívtelen” szavunk), inkább a gyomori zsigerösztönök és fölemésztő bugyrok működnek. A szív a szeretet helye, amelyet a lélek munkál, Krisztus szeretetével ölelve körbe. Ami az eszünkkel fölfoghatatlan, azt „szívből tudjuk”, a Léleknek éltető-lángoló véráramában.

Amit a húsvétvárás már oly régóta nem tudott rákényszeríteni a fogyasztói társadalomra, azzal kényszerhelyzetben mégis találkozni kell. Nem feltétlenül a „világbéke” utópisztikus gondolatával, de legalább a saját belső békénk, elcsendesülésünk, önmagunkba tekintésünk, az önmagunkkal való szembesülésünk állapotával.

Számomra a két sákramentumot, a keresztséget és az úrvacsorát a konfirmáció köti össze, a személyes döntés Krisztus és Egyháza mellett. Az úrvacsoravétel valamiképpen mindig ennek a személyes döntésnek az újbóli megerősítése, a bizonyság, a bűnbánat és megtérés nyilvános vállalása.