Azok az alapeszmék válnak illúzióvá, amelyek a közösség, a „mi” elgondolását lehetővé tennék. A szolidaritás, vagy mondjuk inkább így: „egytest-tudat” helyett a féktelen önzés és „luxizás” uralkodik. Az igazságról lemondtunk, a keresését feladtuk, „eltűntnek nyilvánítva”. Opcionális tények vannak, párhuzamos nyelvi világok épülnek, súlytalan állításokból felhúzott légvárak, amelyekből gyilkos szavakkal lövünk egymásra.

Egyszer, még gimnazistakoromban Hollandiában jártam a szüleimmel. Mostanában egyre többször jut eszembe ez az élmény, és számomra egyre inkább képszerűvé teszi a „külsőségeiben élő egyház” fogalmát. Azt az állapotot, amikor a sákramentumokat helyesen kiszolgáltatják, fegyelem is van, cukorkával a szájban senki sem beszél bele semmibe, és a diakónia immár márkanevünkké vált.

Azt, hogy a házasság intézménye – legalábbis abban a formájában, ahogyan az ma és elsősorban a nyugati társadalmakban működik – válságban van, nem nehéz belátni. A társadalmi intézmények arra valók, hogy a társadalmi lét problémáira kiszámítható, sőt békés működést lehetővé tevő megoldásokat adjanak sokaknak. Mintha e követelménynek a házasság hagyományos intézménye egyre kevésbé tudna megfelelni.

A tekercs egy Krisztus után 230-270 körül eltemetett, 35-40 év körüli férfi nyakláncában volt, ám az idő annyira megviselte, hogy csak az idén sikerült digitális technikával, virtuálisan „kitekerni”, s ekkor derült ki, hogy tizennyolc soros latin szöveget karcoltak bele kézzel...

Pál a filippibelieknek írt levelét azzal kezdi, hogy mindenkor, minden könyörgésében örömmel imádkozik értük. Hiszen meg van győződve arról, hogy aki elkezdte bennük a jót, az el is végzi azt a Krisztus Jézus napjáig. Erre viszont azért van oka, mert arról is megemlékezik, hogy a filippibeliek közösséget vállaltak az evangéliummal.

Az Éden kertjén kívül az emberek közötti teret már nem az Isten jelenléte tölti ki, az immár az erőszak állandó lehetőségének tere. Kain azért ölte meg Ábelt, mert megtehette. A hatalom azért aláz meg, mert megteheti, mert az emberek közötti „légüres térben” nincs, ami neki ellenállna.

„Gondozván gondoztam, mégsem terme, metszettem s trágyáztam, gyümölcsét mégsem eheted.” Felelvén a Gazda mondá: „koronája erős, tavasszal temérdek virággal kápráztatja el szemem, ágai közt az ég madarai fészkelnek, lombjával árnyat vet a hévségben, gyermekek hintáját tartja, őszi esők idején sűrűjében gerliczék bújnak össze... Gyümölcsöt nem terem, de mindez semmi a te szemeidben?”

Kommunikációnk a személyesnek vélt szinteken is egyre inkább mediatizálódik, közvetítetté válik, és a telefon recsegése, a képernyő pixelei lassan beépülnek abba a képbe, amelyet közeli vagy távoli ismerőseinkről magunkban felidézünk. Közhely, hogy a közösségi életünkben is ezt tapasztaljuk.

Egy elfeledett, 2009-es cikk – Paszternák István tollából – azt mutatja meg, miként lehet a miénk, a reformátusok közösségeinek ünnepe május 22. Töltsük meg mi tartalommal, nem várva szervezésre, iránymutatásra, tegyük a közösségünk összekapaszkodásának, Isten felé fordulásának ünnepévé! Egy ünnepséget el lehet halasztani, de az ünnepet nem.

Az, hogy reflektálunk, szólunk, levonjuk a megfelelő, akár egzisztenciális következményekkel is járó konzekvenciákat, hogy az egyház köznyilvánossága előtt folyhat-e erről gondolkodás, direkt összefüggésben van azzal, hogy Krisztus ikonjává formálódunk, vagy csak maszkot hordunk.

A világosságból való részesedésből támad élet. Csak ezt követheti a reflexió és a tett. Amíg nem tapasztaljuk meg, nincs miről beszélni, prédikálni, nincs mit életre váltani, nincs, ami mozogjon bennünk és mozgasson bennünket, cselekvésünk csak magunk választotta istentisztelet lesz.

Az egyéni bizonyságtételt, Istenhez kötöttséget megfogalmazó Igékkel megírt tárgyak – elsősorban terítők, kelyhek – a közösség használatába többnyire azzal a gesztussal kerültek, hogy az adományozó az úrasztalára helyezte azokat.

Az örökség az, amire reflektálunk, amit a miénknek érzünk, amiben a múltunkat látjuk és aminek folytatóiként gondolunk magunkra. Az örökség így mindig több, mint az a tárgy vagy dolog, amelyet ránk hagytak. Valahogy így van ez a kazettás templomokkal is.

Így van az egész, együtt. Az idő és tér dimenziói, élők és holtak, szent és profán, a civilizáció és a vadon, a határok és határtalan terek, s az, hogy mindez egységes képpé akkor formálódik, ha a találkozás után a szent hely kapujából tekintek rá.

Emlékezni általában nem arra szoktunk, ami önmagában fontos, hanem arra, ami számunkra itt és most az. Parázsló örökség ez, amely ott van a presbiteri tiszt súlytalanná válásának, a templomok kiürülésének vagy az igehirdetés hitelességének problémái mögött. Meg tudjuk teremteni a kereteit az erről való közös gondolkodásnak, beszédnek – vagy inkább keresünk egy kesztyűt?

Isten nem kipótolja a fogyatékosságot, hanem megdicsőíti magát, vagyis a maga sajátos és különleges módján mutatja meg igazságának és irgalmának működését abban, ami törött, ami szakadt, ami önmagában a legkevésbé sem lenne alkalmas arra, hogy ennek az igazságnak és irgalomnak hordozója legyen.

Tehát: láttam. Hogy ébren vagy álomban, nem tudom, talán a kettő határán, ahol érzékeljük még a testünket, de akár nyitva van a szemünk, akár csukva, a sötétség szinte ugyanaz, s ahol nem a szem, de a kép törvényei szerint látunk. Íme, egy nagy téren álltam, talán a Nagytemplom előtt, talán máshol, a nap épp lemenőben volt vagy épp felkelőben.

Bár nem nagyon szeretem azt a giccses őszi képáradatot, amely a közösségi média felületeit ellepi, gyarapítani pedig végképp nem akarom, mégis van belső késztetésem arra, hogy fényképezőgépet vegyek a kezembe, és keressem a természet – vagy épp a kultúrtáj, hiszen a természettel szinte már alig találkozunk – könyvében megszólaló örökkévalót.

Tudom, hogy a reformátusok az Igéből születnek, és így lesznek láthatóvá és elérhetővé. Így lesznek, leszünk számba vehetők, számottevők – statisztikailag is. Szóval, ha református népszámlálási, meg nemzetstratégia és hasonlók, akkor valahogy a gyökerekhez lenne jó visszatérni: az igehirdetéshez. A tiszta, egyenes, jól hallható és tettekkel is artikulált, reformátori igehirdetéshez.

Ahogy hallgatom az óra ketyegését, most a Református Egység Napja jut eszembe. Úgy jön, mint az egyik órakattanás a másik után. Talán van összefüggés. Merthogy minden ilyen, kultúrát teremtő-formáló metaforának van egy felszíni, fenomenológiai rétege és egy mélystruktúrája.

Évekkel ezelőtt egy este a Keleti pályaudvar aluljárójában történt. Hosszú és fárasztó munkanap után az utolsó vonatot igyekeztem elérni. Amikor Budapesten kezdtem dolgozni, még megrendített az aluljárók világa, de egy idő után megszoktam. Akkor is úgy akartam átkelni az „alvilágnak” ezen a tengerén, ahogy éjjelente Héliosz hajózik át az Ókeanoson.

A világjárvány felgyorsította azt a folyamatot, amelynek során a számítógép a világhoz való viszonyunk metaforájává válik: nem annyira azért, mert modellezi a világot, hanem mert a világ birtokba vételének alapeszközévé vált. Virtuális közösségekben veszünk részt, vagy ha néha nem, akkor is távolságot tartunk. Érintés nélküli tranzakciókat részesítünk előnyben. Kapcsolataink mediatizálódnak.

Az eszköz lényege a cselekvőképesség, a problémamegoldásra való képesség intézményesítése. Akinek eszközei vannak, nagyobb eséllyel boldogul, jobban, könnyebben old meg egy feladatot. Az intézmények leegyszerűsítik az életet, hiszen nem kell minden problémának egyedi megoldást keresni, az általuk biztosított rutin pedig biztonságérzetet ad. És hatalmat is.

Edward Lorenz az 1960-as években végzett kutatásai és tanulmányai alapján terjedt el a köztudatban a pillangóhatás fogalma, mely szerint „egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon”. A gondolat napjaink ökológiai krízisével kapcsolatosan is sokszor előkerül, de a populáris kultúrába is beépült.

A győzelem napja tanulsága, legalábbis számomra, itt és most viszont leginkább ez: szembenézni. Bárkivel és bármivel. A győzelmi narratívák persze többnyire azokról szóltak, akik a másik sereg fegyvereivel néztek szembe, és kockára tették az életüket a győzelemért. De a győzelem nem csak rajtuk múlt. Sőt.

Az imádkozó felteszi magának a kérdést: ki vagyok én például a csodálatos halfogás elbeszélésében? Valamelyik tanítvány? Esetleg Péter? Vagy az egyik hal? Vagy nem vagyok méltó arra, hogy ilyen jelentős figura helyzetébe bújjak, és inkább leszek az egyszerű szolga, aki az elbeszélés fókuszán túl, a periférián süti a halat a Mesternek és tanítványainak...

Az emlékezet szisztematikus felszámolása a jövőbe vetett bizalom hiányával, a kilátástalansággal, az életlehetőségek korlátozottságának tudatával párosult – annak ellenére, hogy a statisztikai adatok ennek épp az ellenkezőjét mutatták, vagyis a falu inkább tűnt életképesnek, mint kihalásra ítéltnek.

A láz egészen sajátos állapot tud lenni. Képes teljesen kizökkenteni az ember életét a megszokott, természetesnek vélt rendjéből. Küzd a szervezet. Közben testünk folyamatosan gyengül. Arra kényszerülünk, hogy mindent elengedjünk. A fokozatos kiégés után végül eljön a láz mélypontja, a reszketős-forró éberség.

Miért változtunk meg? Összetett kérdés. Talán azért is, mert elkezdtünk „civilizációt” építeni, az üldözések elmúltával maradandót akartunk alkotni, és egyre jobban az értékek formáira koncentráltunk.

A hirdetési pénzek alakulása, ahogyan azt épp mostanság megint tapasztalhatjuk, egy-egy hirdető megjelenése vagy kivonulása pillanatok alatt eldöntheti egy-egy médium sorsát, s a hirdetési pénzek akkor jönnek, ha az adott médium „emeli a hirdető presztízsét” vagyis többnyire azt írja-mondja, amit a hirdető jónak gondol.

Vajon hol van az öntudatos – vagy inkább hittudatos – reformátusság, az alulról építkező és magára hagyatottságában is önszerveződő református közösség? Hol érvényesülnek a sokszor hivatkozott történelmi mintáink által kínált cselekvési és gondolkodási modellek a mindennapjainkban? És egyáltalán: mit ér a keresztyénségünk?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni ki merészel? Mi lesz, ha megérint a történet? Elfogadod, hogy bár nem akarom, de így is eltalálhat egy szó? Mi lesz majd, ha kiderül, hogy téged is érint, hogy nem gondoltad, nem tudtál róla – vagy nem akartál tudni, vagy mindig is tudtad, de nem akartad magadnak se bevallani –, de kiderül, hogy érintett vagy?

A minap hazafelé utaztam. A Keletiben álló vonatra felszállt egy fiatal lány. Valahonnan ismerős volt, aztán amikor a kocsiban a kis asztalkákra kitett egy-egy kis mütyürt, rögtön ráismertem. Sokszor találkoztam már vele. Ahogy a tárgyakkal együtt kiosztott papíron is olvasható: siketnéma, és ezeknek a kis semmiségeknek a megvásárlásával támogathatjuk.