Levél szolgatársaimhoz

Jézus Krisztus újjászülő evangéliuma ma is működik: házasságok újultak meg, szenvedélyekből szabadultak emberek. Olyanok is betaláltak a templomba, akik azelőtt ilyen helyekre nem jártak, nem nevelkedtek vallásos közegben. Ébredés támadt, néhány év alatt megtelt a templomunk.

A gyülekezeti csendesnapok és -hetek nemcsak testvéri együttlétekre adtak módot, hanem lelki megtisztulást is jelentettek számukra, lehetővé téve hitük elmélyülését. Élmény volt látni, ahogyan egy istenfélő házaspár idős éveiben élő hitet nyer, és ennek valósága szemmel láthatóan növekedik az életükben.

Áldott evangelizációk, csendesnapok alkalmain őt is élő hitre hívta Ura. Örvendetes pillanat volt a megtérése. Rádöbbent, a gyermekkortól tartó hűsége a Gondviselő Istenbe vetett hitig elsegítette, de még nem ismerte az üdvözítő hitet. Gyermeki örömmel ragadta meg a felismert kincset. Megvallotta bűneit, bűnbocsánatnyeréssel a múltja rendeződött, a jövőjét Megváltója kezébe tette.

Nemsokára az otthonát is megnyitotta az Ige iránt érdeklődők előtt. Minden héten többen jöttek a házból és a környékről, másokat is hívtak, és együtt voltak az Ige körül. Látva Isten iránti háláját élete sokféle terhe, különösen betegsége, fájdalmai között is, sokkal „könnyebb” életem menetében tőle is tanulom a hálaadást.

Éveken át vártak gyermekáldásra. Több mint tíz éven át hiába. Akkor döbbentek rá, hogy örökbe is fogadhatnak gyermeket. Így került hosszú tortúra után Gréti az otthonukba. Az újszülött kicsi néhány naposan lett az övék. Nagy gonddal nevelgették. Négyéves volt, amikor felvetődött szívükben a kérdés: nem lehetne kistestvérrel megajándékozni leányukat?

A csendeshéten Isten megmutatta és megbocsátotta neki az édesanyja ellen elkövetett bűneit. A hét után felhívta a népesség nyilvántartót, és az ügyintéző elárulta neki, hogy édesanyja még él. Eljuttatta hozzá bocsánatkérő levelét. A válaszban megkapta, hogy édesanyja megbocsát, és szeretné megismerni kis unokáját.

Evangelizációs hét volt a gyülekezetben. A vendég igehirdető évek óta ismerte őket. Évente meg is látogatta a családot, ez alkalommal is így tett. Látva a súlyos, megoldhatatlan helyzetet, őszintén azt mondta: – Nagyon együttérzek veletek, de semmi megoldást nem látok. Csendesedjünk Isten elé, imádkozzunk tehetetlenségünkben. – Megtették.

A lelkipásztor mégis meglátogatta őket. Udvariasan fogadták. Hamarosan elhangzott a szülők szokásos kérdése fiukhoz: – Akarsz konfirmálni? – A gyermek azt sem tudta, mit jelent ez, de vagy szimpatikus volt neki a lelkész, vagy mert minden területen eminens tanuló volt, azt válaszolta: – Igen.

Ilyen a mi Pásztorunk. Hányan elcsatangoltak, talán nem is tudják, hogy mennyire hiányoznak a Pásztornak. Ő nemcsak az életét adta értük, hanem az életét szeretné adni nekik. A lelkipásztornak eszébe jutott a századik bárány esete. Ahogyan Jézus önmagáról beszélt, amikor a Pásztor otthagyta a kilencvenkilenc bárányt, és ment a századik után. Addig kereste, amíg meg nem találta.

„Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16) – Bebizonyosodott ebben az esetben is. Minden próbálkozásuk csődöt mondott, amikor egy váratlan pillanatban, egy kerületi ünnep alkalmából az új polgármester megszólította a lelkipásztort: – Még mindig szeretnének óvodát nyitni?

Mindnyájan megrendültek. A gyűlésen a gondnok szólalt fel először: – Isten beleszólt a vitánkba. Megértettem, hogy akkor nekünk el kell csendesednünk. Egykettőre helyreállt a békesség, és a presbitérium Isten iránti hálával és megrendült lélekkel folytatta gyülekezetépítő szolgálatát.

A múlt század ’80-as éveiben egy gyülekezet parókia és gyülekezeti ház építésébe kezdett. A százötven éves régi helyett szerettek volna újat építeni. Akkor még nem volt állami segítség, még egyházit sem kaptak. Az anyagiak, a munkaerő előteremtését, a beszerzéseket a gyülekezet tagjai lelkipásztoruk és egy fizetett mester vezetésével végezték.

Szinte beesett az utcáról a lelkészi hivatalba egy nagy lelki terheket cipelő asszony. Hamarosan feltárult a lelkész előtt is a család nyomorúsága. Olyan jelenségek miatt szenvedtek, amelyek arról árulkodtak, hogy súlyos okkult megkötözöttséget hordoznak.

Egy fiatal férfi, aki Kárpátalján dolgozott ismerősök révén eljutott egy férfiaknak rendezett csendeshétre. Akkor még nem tudta mit jelent számára a kapott ige: „Akkor ismét látni fogjátok, hogy különbség van az igaz és a bűnös között, az Isten tisztelői és az őt nem tisztelők között.” (Mal 3,18)

Gyülekezeti csendeshétre hívták. Készült is, de az indulás előtti nap férje részeg dühében összetörte a lakás berendezését. Megtiltotta neki, hogy elmenjen, és a lányokat sem akarta magukra hagyni. A lelkészházaspár a lelkére beszélt: „Jöjjön el, mert nagy szüksége van a lelki megerősödésre. Bízza az otthonát, a férjét és gyermekeit Istenre!”

Arra a döntő elhatározásra jutott, hogy változtatni kell életén. Aprólékosan összeszedte „negyvenéves pusztai vándorlása” alatt rárakódott bűneit, letette Jézus keresztje alá: kérte, hogy bocsássa meg még azokat is, amelyekre már nem is emlékezik. Természetesen sírt, mert a bűnvallás katarzissal jár. A sírás tisztította testét, lelkét, de még hiányzott valami – hogy Isten szóljon hozzá.

Megkezdődött élete legeseménydúsabb korszaka a gyülekezet ifijében. Sokan voltak az ifjúsági közösségben. A toronyszoba hangulatos babzsákjain elhelyezkedve énekeltek, és életre szóló barátságokat kötöttek, amelyeket sem a fizikai távolság, sem az idő vasfoga nem tudott kikezdeni.

Élő hitű lelkipásztorok szóltak nekik Isten megváltó cselekedeteiről, arról, akinek a munkáját kezdték már ők maguk is látni a saját életükben. Mire a konfirmáció elérkezett, mindketten élő hitet nyertek. Együtt álltak meg a többiekkel az úrasztala előtt, és teljes elköteleződéssel vallották meg hitüket az Úrban.

Egyik nyáron részt vettek egy családos csendeshéten. Ott hallották először: minden házasság gondozásra szorul. Életre szóló barátságokat kötöttek más párokkal, bekapcsolódtak annak a gyülekezetnek az életébe. Negyedik gyermeküket várva elérkezett az ideje „adósságuk” törlesztésének. Isten különös alkalmat készített nekik a templomi házasságkötésre.

Amikor eljutott egy-egy országos csendeshétre, ott is észrevette a szükséget, több hetet is vállalt a konyhai segítésben, vagy csak úgy, egy napra elutazott oda takarítani. Megtapasztaltuk azt is, hogy bármit adunk neki – gyümölcsöt, édességet –, már azon jár a gondolata, kinek is adhatja tovább.

Vallásos vidéki családban nőtt fel, nehéz gyermekkora volt. Ápolónőképzőbe járt, férjhez ment, élte Isten nélküli életét. A hivatása Budapestre szólította. Házassága – férje halálával – öt év után véget ért. Egyedül nevelte kislányát. Nagy ritkán elment a templomba is, ha nagy mélységben volt, imádkozott, és azt hitte, így minden rendben.

A világi életünket élve megszomjazik hitre a szívünk. Isten bárhol, bármikor meg tud szólítani minket. Életünk leglényegesebb fordulópontja a hitre jutás. Onnantól kezdve szívvel, lélekkel tudunk szolgálni Isten útján járva. Ő továbbra is folyamatosan építi hitünket, formál minket. Isten kegyelmes szeretetéért minden nap hálát adhatunk.

Megtérése után egy hónappal találkozott későbbi feleségével, és azonnal tudták, hogy őket egymásnak rendelte Isten. Lelki testvérei a gyülekezetben a lelkipásztorral együtt fejüket fogták, amikor a két „fiatal” két héten belül eljegyezte egymást, és hamarosan házasságot is kötöttek.

Az igehirdető úgy beszélt az „istentelen” emberről, hogy ő is magára ismert. A magyarázatban a lényeg arról szólt, hogy mondhatja a környezetünk, és gondolkodhatunk mi is magunkról úgy, hogy istenfélők vagyunk, de ha a mindennapi kérdéseinkben, gyakorlati döntéseinkben nem számolunk Istennel, akkor „gyakorlati ateisták”, „istentelenek” vagyunk.

Ha Jézust befogadjuk a Szentlélek által, olyan lesz az életünk, mint amikor egy készüléket áram alá helyezünk: működni kezd. Ezzel elsősorban a forrásra kapcsolódott ember jár jól, de a körülötte élők is, mert békesség, szeretet és öröm jelenik meg az életterükben. Jézus mondja: „…azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.”

Új barátja jóvoltából részt vett egy evangelizáló csendeshéten, és az igék hatására átadta életét az Úrnak. Szívből hálát adtunk hármasban Istennek. Most már nemcsak azt kértük, hogy segítse tovább a fiatalembert hitben és a mindennapokban, hanem imádkoztunk azért is, hogy ajándékozza meg hozzáillő társsal.

A fogyatékosságnak sok olvasata van, úgy gondolom, hogy nincs rá tökéletes megfogalmazás. Ha most behívnám tíz munkatársamat, tízen biztosan tizenötféleképp definiálnák. Talán ez a leginkább szemléletes kép: ha mindenki a helyén van, és megteszi a magáét, jól végzi a feladatát, akkor nem szempont, hogy ki a segítő és ki a segített.

Ma már a barátom is érti, hogy ha a bűneink megoldását keressük, nem kerülhetjük meg Jézus keresztjét. Érti a telket vásárló emberről szóló példát is: igaz, hogy nagy kövek voltak a földterületen, de így olcsóbban megvehette, a köveket pedig elhordatta.

A szívünkbe jutott Ige egyik jele, hogy nyugtalanná tesz a bűneink miatt. Elrontott dolgaink, bűneink, megromlott természetünk jelez. – Ez történt önnel is. Azért jó jel ez, mert van megoldása a bűneinknek. Egyetlen. A bocsánat. Jézus azért jött, hogy átvegye bűneink büntetését.

A leány elmaradt az istentiszteletekről, el is tűnt a látókörből. Fél évvel később megjelent, és ragyogó arcán látszott, valami nagyon jó történt vele. Beszámolt lelkipásztorának, hogy Isten különös módon megsegítette. A biztosító olyan összeget fizetett, amelyből újjáépíttethette a lakását. Nem lett volna elég pénze az öreg lakás rendbehozatalára, de most új lakásban élhet.

Lelkipásztorával időnként visszatekintenek a megtett útra, együtt adnak hálát Istennek, hogy mindkettőjük életére igaz: „Azért jött az embernek fia, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” Együtt szolgálnak az Igével, és imádkoznak azért, hogy az „égetett” Igék és a hirdetett Ige mások életében is végezze el áldott munkáját.

Az édesanya – már hitre jutása után – leírta a gyülekezeti lapba bizonyságtételét. Úgy emlékezett első beszélgetésükre a lelkipásztorral, hogy kedves fogadtatásban volt részük. De mikor az imádkozásba kezdett a lelkész, majdnem nevetés fogta el. Hiszen addig ilyen „hétköznapian” nem esett meg vele, hogy valaki is imádkozott volna.

Úgy tíz évvel később épp a piros lámpánál álltam a Damjanich utca és a Dózsa György út kereszteződésében. Arra jött egy hetvenesnek kinéző, ismerős arcú ember, kezében a kéregetős újsággal. Erősen gondolkodtam, honnan ismerhetem. Hirtelen átvillant az agyamon a felismerés: – De hiszen ez Anti, a régi barátunk!