A református egyház által működtetett, mára igen kiterjedt köznevelési hálózat egyik fontos feladata, lehetősége, hogy az élő hit által az élő egyházban még jelen lévő, közösségi formákban megjelenő áldást és jó szándékot bevigye a meglehetősen merev és ódivatú intézményi keretek közé, és a XXI. század realitásaira felvértező, a gyermekeket elfogadó és bátorító környezetet teremtsen.

Az egyház nem csak azért működtet iskolákat és tudományos műhelyeket, hogy ezek missziós terepként szolgálhassanak. A gyógyítás szolgálatához hasonlóan az emberi megismerésnek, tudásátadásnak a nyugati kultúrára jellemző magas szintje a teremtő Istenünk által biztosított segítség és ajándék, melynek őrzése és gyarapítása olyan feladatunk, amelynek áldásairól az évszázadok alatt újra és újra visszaigazolást kaphattunk.

Ha a keresztyén embernek a vallása mibenlétét kell elmagyaráznia valaki olyannak, aki nem rendelkezik előzetes ismeretekkel (ma már ez nem is olyan elképzelhetetlen), szinte elég a húsvéti történetet: a passiót és a feltámadást összefoglalnia, hiszen az események (az emberi testet öltött Isten halála és feltámadása) és azok magyarázata.

Bár az emberiség történetében évezredeken keresztül viszonylag megszokott volt bizonyos fokú éhezés, a böjt szokásán keresztül ez az adottság az ember és világ, ember és a világot teremtő Isten viszonyának tudatos és az ember által irányított részévé vált. Az imádság böjt. A test működése feletti kontroll révén állítja az emberi akarat aprócska erejét a végtelenség irányába.

A mából visszatekintve valóban érzékelhetjük azt, ahogyan a háború utáni nemzedékek felnőtté válásával a hatvanas évektől kezdve (legalábbis a nyugati világban) radikális szakítás történt az azt megelőző korok értékrendjével, szokásaival. Idén hatvan éve, hogy megjelent az amerikai folkénekes-költő, Bob Dylan korszakalkotó dala.

A bölcsesség, az igazság hiánya épp oly veszélyes lehet, mint az ivóvízé. Miközben a szándékok szerint lényegében vallási tanításoktól független, tudományon és technikán alapuló civilizációban élünk, a világjárvány azt is megmutatta: milyen szűk látókörű, irracionális és babonás tud lenni a tudományvallásba menekült világ is.

Az ezerszáz éves magyar államhoz tartozás élményének vonatkozásai olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek a mindenkori politikai közélet csatározó felei által megszállt övezetekbe vezetnek: lehet-e és hogyan keresztyén egy egyébként modern, demokratikus és nagyrészt liberális alapokra épülő politikai rendszer? Hogyan képzelhető el az istváni magyar állam ma, amikor a történelmi Magyarország területi egysége már nem áll fenn?

Arra, hogy Teremtőnk terve tovább él és lélegzik az ünnepelni képes hívők közösségében, garanciaként ott a Lélek és az Írás ereje. A nemzeti azonosság ügyében viszont nincs ilyen biztos alap: ezt az egymást követő nemzedékeknek kell újra és újra őszinte kritika alá vonniuk.

A Krisztus-hívők szent könyve, a Biblia maga is irodalmi alkotás – át- és átszövik az emberi lélek nyelvi formába öntött érzékeny és tiszta megnyilvánulásai. Ilyen költői természetű szövegek a zsoltárok, az Énekek éneke versei vagy Mária öröméneke, a Magnificat. És lírai, vallomásos jelleget hordoz minden imádság – és viszont: évezredeken át az Istenhez forduló, gondolatait és érzéseit szavakba öntő emberi tevékenység jelentette magát a költészetet.

A doni katasztrófa emléke sajnos arra tanít minket, hogy nem húzódik éles vonal az ókori, barbár, vérszomjas ember és a Pax Romana hedonista és békés polgára között. A nagy civilizációk sikerét biztosító gépek, üzemek és munkaszervezési formák érték- és érzelemmentesen képesek kiszolgálni a hasznos vagy haszontalan civilizációs javak termelését – de a háborús pusztítást is.

Lukács evangéliumában a tanítványok elküldésekor kéri a Mester: ne legyen két ruhátok! Az önkéntes visszafogottságnak ez a parancsa egyértelművé teszi: Isten országának elhívott hírnökei emberi lényként már nem szorulnak a divat vagy a vagyon jelentette többletre. Nyilván igaz ez ránk is – már olyan értelemben, hogy valódi szükségleteink szempontjából az öltözködés problémája teljesen lényegtelen.

Félünk a mindent elborító hulladéktól, az ipari tevékenység okozta környezeti károktól, és félünk attól, hogy a túl kényelmessé varázsolt világ valójában túlságosan kiszolgáltatottá tett bennünket.

A hagyománytisztelet problémája az evangélium felől is jól megközelíthető. Krisztus a törvényt nem eltörölte, hanem betöltötte: ezáltal bárki megértheti, a régi és értékes hagyomány, törvény nem önmagában jelent megőrzendő értéket, hanem azért és akkor van ez így, ha örök célt szolgál.

Ha a történelem fogalma felől közelítünk, Bibliánk léptéke ezredéves. És bár sokan könnyen, talán túl könnyen azt a következtetést vonják le a Bibliában olvasható történetek alapján, hogy a pergő ezredévek alatt az emberi nem vajmi keveset változott – valójában lehetetlen figyelmen kívül hagyni az ésszel szinte felfoghatatlan távolságot, amelyre tekintünk.

Mivel hitünk írott alapjait több ezer éves írások biztosítják, a keresztyén gondolkodás régóta foglalkozik ezzel a kérdéssel: milyen nézőpontból lehetünk képesek megérteni az emberöltők tucatjaival előttünk élt embertársaink világát, életét? Nem fenyeget-e a veszély, hogy minduntalan saját korunk problémáit, feladatait véljük – tévesen – felismerni a régi korok történéseiben?

Úgy tudjuk, hogy mióta ember létezik, gondolkodó és beszélő lénynek kellett lennie. A Biblia ezt a kinyilatkoztatás révén azzal egészíti ki, hogy az isteni teremtő Ige szintén nyelvi természetű, így az ember e téren mégsem társtalan, sőt, a beszéd képességében önmaga istenképűségének bizonyítékát ismerheti fel.

Amikor a keresztyén hit, gondolat és élettapasztalat a külvilág számára túl egyszerű, a modern fogalmak világán kívüli cselekvésre késztet bennünket, lehet, hitünk épp átsegít bennünket korunk bénítóan bonyolult fogalmi valóságán. Reformátusnak lenni több életmódnál vagy identitásnál.

A fogyasztói társadalom sikeres abban, hogy mindenkit azon a nyelven szólít meg, melyet megért – gondoljunk a tévécsatornák százon felüli számára. Nagy érték, ha egy gyülekezet képes az Ige számára is csatornákat kiépíteni: nehogy buborékba zárjanak bennünket templomaink sok száz éve, példás, önfeláldozó iparosmunkával épített kőfalai.

Az az élmény, ahogyan magyar anyanyelvünkön megértjük egymást, és az, hogy a csak anyanyelvén beszélő magyar ember a világ összes többi nyelvét csupán érthetetlen zajként tudja befogadni – a jelenben, a személyes élmények szintjén teszi érzékelhetővé összetartozásunkat.

Ha magam is tanulóként, tanítványként járok a gyerekek között, azzal őszintén láthatóvá teszem, mi az, ami érdekel a világból, mi fontos nekem, mihez kötődöm. Az esendőségem is megjelenik a felszínen: hogyan ismerem fel gyengeségeimet, hogyan viselem őket, hogyan javítom, ami javítható, és hogyan lehet együtt élni azzal, amiben gyengébb vagyok a többieknél?

A versengés ellentmondásos jelensége minden bizonnyal az emberiség ébredése óta velünk van. Pál apostol futóversenyeket idéző metaforái is közismertek: „…mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat” – vagy: „…nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”

Sok kutya, ha választhat, fajtársai helyett szívesebben tölti idejét emberek között. Karl Barth dogmatikai műveiben kitér Isten és az állatvilág számunkra rejtett viszonyára – hiszen attól, hogy a Szentírás a teremtett ember szempontjából szól hozzánk, Isten nyilvánvalóan kapcsolatban van az általa teremtett világ többi részével is.

Jó, ha nem tévesztjük szem elől: a hazugság, az álhír azáltal, hogy érdekes, valami jó és fontos, isteni eredetű adottságunkkal él vissza. A képzelet az ember sajátja – Ádám nevet ad a teremtett állatoknak, jelezve, ő nem közülük való. A névadás az isteni Logosz emberléptékű működése, egyszersmind az önálló emberi gondolkodás bizonyítéka is.

Magyarul is megjelent a brit történész, Ian Morris Háború! című könyve. Az összegző szándékú kötet azt az ellentmondást szeretné feloldani, hogy miközben az emberi történelem évezredei alatt folyamatos volt a szervezett küzdelem az egyes embercsoportok között, a világ összességében mégis sokkal békésebb hellyé vált.

Jó példák bizonyítják, az iskola lehet az a hely, ahol az együttérzés, segítés jól megtanulható. A nagy múltú református kollégiumok is ilyenek voltak. Reméljük, az ősszel újrainduló oktatás kettős felszabadulást hoz: a családok megerősödését nevelő szerepükben, az iskola pedig tovább fejlődhet kulturális beavató, a béke, szeretet gyakorlatát terjesztő feladatában.

Az emberi kommunikáció elsődleges formája a legutóbbi időkig a kimondott szó volt. Ezen a telefon, a tömegkommunikáció sem sokat változtatott. A helyesírás normarendszere azt az igényt szolgálta ki, amelyet a központosult könyv- és folyóiratkiadás hozott létre: egyértelmű, nyelvjárásfüggetlen, normatív nyelv, precíz eszközökkel az oksági és más viszonyok kifejezésére.

A közéleti botrányok értelmetlenségéhez nagyban hozzájárul rövid szavatossági idejük: ritka, hogy egy-egy nagyra növő csetepaté során a felek figyelembe vegyék a szélesebb összefüggéseket. Hazánkban például nagyobb, fiatalkorúakat érintő zaklatási botrányok a következő területeken fordultak elő: egyházi nevelés, sportoktatás, színház és irodalmi nevelés.