Az egyház nem csak azért működtet iskolákat és tudományos műhelyeket, hogy ezek missziós terepként szolgálhassanak. A gyógyítás szolgálatához hasonlóan az emberi megismerésnek, tudásátadásnak a nyugati kultúrára jellemző magas szintje a teremtő Istenünk által biztosított segítség és ajándék, melynek őrzése és gyarapítása olyan feladatunk, amelynek áldásairól az évszázadok alatt újra és újra visszaigazolást kaphattunk.

Ha a keresztyén embernek a vallása mibenlétét kell elmagyaráznia valaki olyannak, aki nem rendelkezik előzetes ismeretekkel (ma már ez nem is olyan elképzelhetetlen), szinte elég a húsvéti történetet: a passiót és a feltámadást összefoglalnia, hiszen az események (az emberi testet öltött Isten halála és feltámadása) és azok magyarázata.

Bár az emberiség történetében évezredeken keresztül viszonylag megszokott volt bizonyos fokú éhezés, a böjt szokásán keresztül ez az adottság az ember és világ, ember és a világot teremtő Isten viszonyának tudatos és az ember által irányított részévé vált. Az imádság böjt. A test működése feletti kontroll révén állítja az emberi akarat aprócska erejét a végtelenség irányába.

A mából visszatekintve valóban érzékelhetjük azt, ahogyan a háború utáni nemzedékek felnőtté válásával a hatvanas évektől kezdve (legalábbis a nyugati világban) radikális szakítás történt az azt megelőző korok értékrendjével, szokásaival. Idén hatvan éve, hogy megjelent az amerikai folkénekes-költő, Bob Dylan korszakalkotó dala.

A bölcsesség, az igazság hiánya épp oly veszélyes lehet, mint az ivóvízé. Miközben a szándékok szerint lényegében vallási tanításoktól független, tudományon és technikán alapuló civilizációban élünk, a világjárvány azt is megmutatta: milyen szűk látókörű, irracionális és babonás tud lenni a tudományvallásba menekült világ is.

Az ezerszáz éves magyar államhoz tartozás élményének vonatkozásai olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek a mindenkori politikai közélet csatározó felei által megszállt övezetekbe vezetnek: lehet-e és hogyan keresztyén egy egyébként modern, demokratikus és nagyrészt liberális alapokra épülő politikai rendszer? Hogyan képzelhető el az istváni magyar állam ma, amikor a történelmi Magyarország területi egysége már nem áll fenn?

Arra, hogy Teremtőnk terve tovább él és lélegzik az ünnepelni képes hívők közösségében, garanciaként ott a Lélek és az Írás ereje. A nemzeti azonosság ügyében viszont nincs ilyen biztos alap: ezt az egymást követő nemzedékeknek kell újra és újra őszinte kritika alá vonniuk.

A Krisztus-hívők szent könyve, a Biblia maga is irodalmi alkotás – át- és átszövik az emberi lélek nyelvi formába öntött érzékeny és tiszta megnyilvánulásai. Ilyen költői természetű szövegek a zsoltárok, az Énekek éneke versei vagy Mária öröméneke, a Magnificat. És lírai, vallomásos jelleget hordoz minden imádság – és viszont: évezredeken át az Istenhez forduló, gondolatait és érzéseit szavakba öntő emberi tevékenység jelentette magát a költészetet.

A doni katasztrófa emléke sajnos arra tanít minket, hogy nem húzódik éles vonal az ókori, barbár, vérszomjas ember és a Pax Romana hedonista és békés polgára között. A nagy civilizációk sikerét biztosító gépek, üzemek és munkaszervezési formák érték- és érzelemmentesen képesek kiszolgálni a hasznos vagy haszontalan civilizációs javak termelését – de a háborús pusztítást is.

Lukács evangéliumában a tanítványok elküldésekor kéri a Mester: ne legyen két ruhátok! Az önkéntes visszafogottságnak ez a parancsa egyértelművé teszi: Isten országának elhívott hírnökei emberi lényként már nem szorulnak a divat vagy a vagyon jelentette többletre. Nyilván igaz ez ránk is – már olyan értelemben, hogy valódi szükségleteink szempontjából az öltözködés problémája teljesen lényegtelen.

Félünk a mindent elborító hulladéktól, az ipari tevékenység okozta környezeti károktól, és félünk attól, hogy a túl kényelmessé varázsolt világ valójában túlságosan kiszolgáltatottá tett bennünket.

A hagyománytisztelet problémája az evangélium felől is jól megközelíthető. Krisztus a törvényt nem eltörölte, hanem betöltötte: ezáltal bárki megértheti, a régi és értékes hagyomány, törvény nem önmagában jelent megőrzendő értéket, hanem azért és akkor van ez így, ha örök célt szolgál.

Ha a történelem fogalma felől közelítünk, Bibliánk léptéke ezredéves. És bár sokan könnyen, talán túl könnyen azt a következtetést vonják le a Bibliában olvasható történetek alapján, hogy a pergő ezredévek alatt az emberi nem vajmi keveset változott – valójában lehetetlen figyelmen kívül hagyni az ésszel szinte felfoghatatlan távolságot, amelyre tekintünk.

Mivel hitünk írott alapjait több ezer éves írások biztosítják, a keresztyén gondolkodás régóta foglalkozik ezzel a kérdéssel: milyen nézőpontból lehetünk képesek megérteni az emberöltők tucatjaival előttünk élt embertársaink világát, életét? Nem fenyeget-e a veszély, hogy minduntalan saját korunk problémáit, feladatait véljük – tévesen – felismerni a régi korok történéseiben?

Úgy tudjuk, hogy mióta ember létezik, gondolkodó és beszélő lénynek kellett lennie. A Biblia ezt a kinyilatkoztatás révén azzal egészíti ki, hogy az isteni teremtő Ige szintén nyelvi természetű, így az ember e téren mégsem társtalan, sőt, a beszéd képességében önmaga istenképűségének bizonyítékát ismerheti fel.

Amikor a keresztyén hit, gondolat és élettapasztalat a külvilág számára túl egyszerű, a modern fogalmak világán kívüli cselekvésre késztet bennünket, lehet, hitünk épp átsegít bennünket korunk bénítóan bonyolult fogalmi valóságán. Reformátusnak lenni több életmódnál vagy identitásnál.

A fogyasztói társadalom sikeres abban, hogy mindenkit azon a nyelven szólít meg, melyet megért – gondoljunk a tévécsatornák százon felüli számára. Nagy érték, ha egy gyülekezet képes az Ige számára is csatornákat kiépíteni: nehogy buborékba zárjanak bennünket templomaink sok száz éve, példás, önfeláldozó iparosmunkával épített kőfalai.

Az az élmény, ahogyan magyar anyanyelvünkön megértjük egymást, és az, hogy a csak anyanyelvén beszélő magyar ember a világ összes többi nyelvét csupán érthetetlen zajként tudja befogadni – a jelenben, a személyes élmények szintjén teszi érzékelhetővé összetartozásunkat.

Ha magam is tanulóként, tanítványként járok a gyerekek között, azzal őszintén láthatóvá teszem, mi az, ami érdekel a világból, mi fontos nekem, mihez kötődöm. Az esendőségem is megjelenik a felszínen: hogyan ismerem fel gyengeségeimet, hogyan viselem őket, hogyan javítom, ami javítható, és hogyan lehet együtt élni azzal, amiben gyengébb vagyok a többieknél?

A versengés ellentmondásos jelensége minden bizonnyal az emberiség ébredése óta velünk van. Pál apostol futóversenyeket idéző metaforái is közismertek: „…mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat” – vagy: „…nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”

Sok kutya, ha választhat, fajtársai helyett szívesebben tölti idejét emberek között. Karl Barth dogmatikai műveiben kitér Isten és az állatvilág számunkra rejtett viszonyára – hiszen attól, hogy a Szentírás a teremtett ember szempontjából szól hozzánk, Isten nyilvánvalóan kapcsolatban van az általa teremtett világ többi részével is.

Jó, ha nem tévesztjük szem elől: a hazugság, az álhír azáltal, hogy érdekes, valami jó és fontos, isteni eredetű adottságunkkal él vissza. A képzelet az ember sajátja – Ádám nevet ad a teremtett állatoknak, jelezve, ő nem közülük való. A névadás az isteni Logosz emberléptékű működése, egyszersmind az önálló emberi gondolkodás bizonyítéka is.

Magyarul is megjelent a brit történész, Ian Morris Háború! című könyve. Az összegző szándékú kötet azt az ellentmondást szeretné feloldani, hogy miközben az emberi történelem évezredei alatt folyamatos volt a szervezett küzdelem az egyes embercsoportok között, a világ összességében mégis sokkal békésebb hellyé vált.

Jó példák bizonyítják, az iskola lehet az a hely, ahol az együttérzés, segítés jól megtanulható. A nagy múltú református kollégiumok is ilyenek voltak. Reméljük, az ősszel újrainduló oktatás kettős felszabadulást hoz: a családok megerősödését nevelő szerepükben, az iskola pedig tovább fejlődhet kulturális beavató, a béke, szeretet gyakorlatát terjesztő feladatában.

Az emberi kommunikáció elsődleges formája a legutóbbi időkig a kimondott szó volt. Ezen a telefon, a tömegkommunikáció sem sokat változtatott. A helyesírás normarendszere azt az igényt szolgálta ki, amelyet a központosult könyv- és folyóiratkiadás hozott létre: egyértelmű, nyelvjárásfüggetlen, normatív nyelv, precíz eszközökkel az oksági és más viszonyok kifejezésére.

A közéleti botrányok értelmetlenségéhez nagyban hozzájárul rövid szavatossági idejük: ritka, hogy egy-egy nagyra növő csetepaté során a felek figyelembe vegyék a szélesebb összefüggéseket. Hazánkban például nagyobb, fiatalkorúakat érintő zaklatási botrányok a következő területeken fordultak elő: egyházi nevelés, sportoktatás, színház és irodalmi nevelés.