El tudjuk-e hinni magunkról, hogy a negatív tendenciát mutató egyházi statisztikák ellenére 2035-re növekedést láthatunk? Győri-Daniné Tóth Anett és Varga Emese lelkipásztorok egyházunk Missziói Szolgálata egyházstratégiai munkacsoportjának kérdéseivel, céljaival indultak országjáró körútra. Őket kérdeztük.

Nincs közös olvasat, közös nyelv. Párbeszéd, hogy legalább tolmácsolni, mediálni próbáljunk? Arra meg ki veszi magának a fáradságot, ki vállalja! Hagyjuk Bábelt győzni: mi építjük. Hacsak... meg nem szólal fölöttünk a péteri hang. Az a prófétai szó, amely leleplezi közös bűneinket, és rámutat az egy reménységünkre. És hirtelen megleljük, ami összeköt, ott, ahol addig azt nem láttuk. Lesz együtt vállalt bűnbánat.

Ha nem vigyázok, hirtelen alternatív valóságban találom magamat csak azért, mert a gépet nem tanították meg azt mondani: nem tudom. Pontosabban úgy programozták, hogy ezt minél kevesebbszer fogalmazza meg. Szóval: használd vagy ne, de légy szemfüles és egészségesen gyanakvó! Kérj forrásokat, kérdezz vissza! Ahogyan a pénzt vagy a médiát, ezt is meg kell szelídítenünk.

Bár ezeket rejtegetjük leginkább, a sebeink által tudunk egymáshoz kapcsolódni. És mintha Jézus földi pályáján is ezt látnánk: annak az életébe tudott gyökeres változást hozni, akinek volt bánata, szégyene, takargatnivalója. És kiket bírált? Akik próbáltak tökéletes képet mutatni magukról, amelyet talán már maguk is elhittek. Akik sebezhetetlennek gondolták magukat, a törvény betartása miatt feddhetetlennek.

Annyi fontos, nyitott kérdés van az egyházunkban, amelyek vizsgálata nemcsak Istentől kapott küldetés, de jóízű kaland, spirituális kutatómunka is lehetne! Ha le tudnánk tenni a kétállású kapcsolónkat, az ehhez kapcsolódó görcseinket és elszenvedett bántalmainkat… Meggyőződésem szerint Isten tágas teret adott elénk, az embernek pedig kreativitást.

A nyolcvanat töltötte Mészáros Sándor, a Pápai Református Egyházmegye nyugdíjas lelkésze. Feleségével, Emőkével Győrben élnek. – Az Úr nem elégedett meg, amíg Sándor a távközlés oktatójából az evangélium felszentelt hírvivője nem lett – mondja a hitvese. – Vesszőparipám a misszió. Ez abból az alulnézetből adódik, amelyből szemlélem a világot – vallja ő.

A Református megújulás című konferencián kirajzolódott néhány terület, amelyet érdemes továbbgombolyítanunk, új vagy akár csak tudatosabb viszonyt kialakítanunk a témához az eddigi sodródás helyett – legyen az az intézmények sorsa, a lelkészi fizetések kérdése, az egyház és politika viszonya, vagy a megújulás mibenlétének kérdése.

Az egyházunk olyan, mintha egy szín végéhez ért volna: az indulatok elszabadultak, de még nem látjuk, hogyan folytatódik a történet. Üres oldalak jönnek, és mintha túl sokan jelentkeznének az író szerepére, de egyelőre csak silány utánzatokkal. Az egyház drámája, úgy érzem, még nem találta meg a maga méltó folytatását...

Ha azon szorongok, hogy itt minden a végét járja, az inkább tűnik e világi pusztán megragadottságnak, nem keresztyén hitbéli távlatnak. A kettősséget mindig meg kell tartanunk: van mennyei polgárjogunk, de megbízatásunk is a teremtés fenntartására. Ez nem vagy-vagy, hanem is! – magyarázza Kocsis Áron hajdúnánási lelkipásztor.

A mi feladatunk nem csak annyi, hogy Krisztushoz hívogassunk – ahhoz, aki újjáteremt –, hanem hogy elérjük: addig se csürheként, hanem közösségként, gyülekezetként, egyházként működjünk. És ez szembeszegül azzal az alapösztönnel, amely az egyes ember túlélését, érdekét, hatalmát helyezi előbbre, nem a közösségét.

Mi a helyzet a gyülekezeteink gazdálkodásával? Érdemes leváltanunk a pénzkazettát terminálra? Vagy bevezetni mellé? A gyülekezet digitális pénzhasználatának előnyeiről és hátrányairól kérdeztünk lelkészt és gazdasági szakembert. A dunaújvárosi eklézsia több magyarázatot szentel a liturgiában az adakozásnak. Tervezik az iGive perselyt kialakítani.

Az elmúlás rémisztő, az elmúlás reménység. Reménye annak, hogy közelebb van már az, akinél a történet elnyeri méltó befejezését. Tudsz-e reménységként nézni ráncra, vékonyodó papírbőrre, temetésre: közeledik az igazságtétel ideje. Jön az, aki egyedül látta életed titkos zugait, egyedül hallotta imáidat, egyedül számontartotta mindazt, amit másokért tettél. Aki a dicsőségére teremtett, és vissza is formálja a teremtést veled együtt erre a célra.

A Pápai Református Egyházmegye első missziói napjára négyszáz gyülekezeti tag jelentkezett Soprontól Ajkáig. Az élő Ige éve jegyében szervezett programba huszonhat gyülekezet kapcsolódott be. A szervezők választékos programokkal készültek, de arra is figyeltek, hogy maradjon idő az ismerkedésre és találkozásra.

Azon gondolkodtam, nem kommunikálunk-e mi is – gyülekezetek, egyház – néha sután. „Gyere el egy evangelizációra, az ifibe, a gyülekezetbe, jó lesz!” De hogy mire készülj, mit tehetsz hozzá, hol lehet benne részed – ehhez nem adunk támpontokat. Vajon visszajön-e egy kínos élmény után az, aki egyszer készületlenül esett be?

András Győrben nőtt fel, a Győr-Szabadhegyi Református Egyházközségben járt hittanra, és ott konfirmált. Édesanyja a helyi kórházban dolgozik szülésznőként, édesapja mérnök, egy ideje már a győrújbaráti gyülekezet tagjai mindnyájan. A bátyjával már korán elkezdtek – édesapjuk mellett – különböző eszközöket, kezdetleges gépeket barkácsolni.

Hol másutt fájna, ha a társam kemény mércét állít, ha nem a gyülekezetemben, ahol pedig ugyanaz a Krisztus gyűjtött egybe minket? Mégis méricskéljük egymás jogos ottlétét. Hol máshol fájna, ha más kapja meg a köszönetet, figyelmet, segítséget, kitüntetést, pozíciót, ha nem ott, ahol vagyok, és ahol hozzájárultam a közöshöz adománnyal, szolgálattal?

Amikor megfogalmazunk egy-egy kérdést, például hogy hiszel-e Istenben, egyértelmű kérdésnek szánjuk. De ha feltesszük, kiderül, mennyire mást értenek rajta a budapesti egyetemisták és egy győrújbaráti nyugdíjas – mondja Duráczky Bálint, a Károli-egyetem oktatója, aki a hallgatókkal Győrújbaráton a református gyülekezetről és hitkérdésekről faggatja a helyieket.

Az Egyesült Protestáns Egyház az 1940-es években vette meg Zircen azt a telket, amelyre templomot emeltek. A gyülekezeti házuk megépítését 2017-ben határozták el. Már csak kisebb külső munkálatok hiányoznak ahhoz, hogy következhessen a műszaki átadás.

Nyolc ölelés kell a jólléthez, négy a túléléshez, a fejlődéshez tizenkettő, de legutóbb azt is olvastam, tizenkét másodpercig nem érdemes kibontakozni egyetlen ölelésből sem, mert akkor kezdenek el termelődni a jótékony hormonok, hogy kötődjünk, hogy érezzük és éreztessük a szeretetet, hogy csillapítsuk egymás fájdalmát.

A nemzetek között is kiemelkedően pazarló a hazai életmód. – A szemlélet tekintetében nagyon fontos, hogy ne legyünk mindenben ráutalva a globális ellátási láncokra, mert azok bármikor összeomolhatnak. Az őseink jól meg tudtak élni ezek nélkül. Ne figyeljünk olyan világtrendekre, amelyek felelőtlen fogyasztásra szólítanak fel – hangsúlyozza Gilicze Tamás lelkipásztor.

Krimibe illő nyomozására hívta az egyházi és világi szakembereket a Pápától tíz kilométernyire fekvő Nyárád mennyezetkazettáinak története Csodálatos élmény, amikor a töredékek összeállnak. Talán egyszer a kazetták ügyében is tisztán látunk majd, de addig is van valami nagyon szép abban, ahogy ezek új életre keltek, és újra Isten dicsőségét hirdetik – vallja a múzeumpedagógus.

– Édesanyám azt szerette volna, ha közgazdasági irányba indulok. Pista bácsi Miskolcról jött vissza azért, hogy rábeszélje a szüleimet: engedjenek felvételizni a pápai refibe, ha nem úgy akarja Isten, úgysem fognak felvenni. Felvettek. Tizenhárom éves korom óta tudtam, hogy semmi mást nem szeretnék, csak az Istent szolgálni.

Hatalmas mérföldkő a jászberényi gyülekezet életében, hogy hálát adhattak a templom megújulásáért, amely jelképe a közösség formálódásának is. Hálásak amiatt is, hogy tíz év alatt, Istenh kegyelméből, az óvoda mellett megnyithatta kapuit az új bölcsőde, megújulhattak egyházi épületeik, és megszépült a templomkert.

A nyár elhozta minden kincsét. A dús zöldet, hogy bebarangoljuk, a hőséget, hogy vízzel fröcsköljük egymást olvadás ellen, a szabadságot, hogy levethessük az irodait. Alig várom, hogy legyen olyan hét, amikor a fiamat tanítom úszni, vagy megvitatom a férjemmel, amit olvasunk. Egyszerű luxus. De e pillanatokat nem megragadni épp olyan bűn, mint nem látogatni meg a kórházi beteget vagy nem megtartani azt a keresztelőt, amelyre bejelentkeztek.

Tudok olyan hívőről, aki nem úrvacsorázott, mert összeveszett a férjével, de a távolmaradást nem tartom jó ötletnek. Éppen az úrvacsora ad erőt, hogy az ember rendezni tudja az életének ezeket a helyzeteit. Az úrvacsora nem fegyelmezési, hanem kegyelmi eszköz – vallja Barta Zsolt, a Pápai Teológiai Akadémia tanára.

Az egyházunk most kényszerváltozásban van, vezetői, törvényi változásainál és a világ változásánál fogva egyaránt. Nagy kísértés visszavágyni valamilyen nosztalgikus, idealizált békeidőt, változatlanságot, virágkort, de semmiképp sem megy úgy tovább, mint eddig. Kérdés, hogy a bizonytalanságot, kényelmetlenséget mivel próbáljuk oldani.

Tizenöt éve indult el a gazdasági képzés a Károli Gáspár Református Egyetemen. A Gazdaság- és Vezetéstudományi Intézet joghallgatóknak tanított általános közgazdaságtant, pénzügyi ismereteket, nemzetközi gazdálkodást, európai uniós szakpolitikákat Pulay Gyula Zoltán.

Iskolamisszióról beszélve fontos tudnunk: a diákjaink többsége nem vallásos háttérből érkezik, sokan itt találkoznak először a hittel, Krisztussal, a megváltás fogalmával. Az egyházi iskoláknak feladatuk, hogy e találkozás megtörténjen: halljon a diák a keresztyénségről hitüket élőktől – vallja Szabó Elődné Melinda iskolamissziós referens. A Tatai Református Gimnázium csendesnapján jártunk.

Az anyák ünneplésének hagyománya az ókori Rómáig nyúlik vissza. Több keresztyén nemzet a feltámadás utáni negyedik vasárnap tartotta. Az ezerhatszázas években szokás volt az anyagyülekezetet is meglátogatni e napon.

Lehet a lelkészeket súlytalannak, akár pipogyának ábrázolni, de bosszantott, hogy a gonosz védelmezőjének szerepében láttam az egyházat olyan alkotásban, amely egyébként kedvemre való, és szívesen mutatom meg a gyermekemnek. A film elvarrta a szálakat, egy maradt függőben, a templom, a száz csuhás ügye.

A tízezres lélekszámú, Győr-Moson-Sopron vármegyei Csornán új színként, ám egyre határozottabb hanggal vannak jelen a reformátusok. Szórványból missziói egyházközséggé vált az eklézsia. Már van látványtervük az álmodott gyülekezeti központról, és a telek is adott. Többfunkciós térről gondolkodnak, amely méltó otthon az istentiszteletnek, valamint a gyermekfoglalkozásoknak, kiscsoportoknak is alkalmas helyszín.

Mert legyen bár vád, korbács, szög, fulladásos, sanyarú halál, egyik fájdalom sem fogható ahhoz, amely az Atya és gyermekei elszakadása feletti fájdalom. Ezért a katarzis sem lehet nagyobb, mint az az ölelés. Minden kísértés visszautasításával, minden szenvedéssel szembenéző merész lépéssel közelebb jutunk a nagy öleléshez.

A KözösPont sajátos külmisszió, és egyúttal belmisszió is. Egyedülálló, hogy különböző felekezetek együtt imádkoznak és szolgálnak. Úgy hoz ez össze minket, hogy közben megerősít a saját hitbéli identitásunkban – vallja Pesti Ráhel, a misszió koordinátora. Itt nem lehet kötelezővé tenni az áhítatot, ezért még vonzóbban kell Krisztust megélnünk.

„Elveszett és megtaláltatott” címmel Lovász István festményeiből a pápai Pannonia Reformata Múzeumban nyílt kiállítás. Ennek egyik különlegessége: az alkotó 2013-óta az Ujvári János Református Szeretetotthon Pápakovácsi Idősek Otthonának lakója, s ott mindenben támogatják alkotómunkáját.

Az ezer lelkes Dad harmada református, ám ennyi is markánsan meghatározza a település arculatát – és különösen is a lelkét. A gyülekezet tagjai kiveszik a részüket a helyi közéletből is, de az iskola átvételével léptek nagyot a környezetükben élők szolgálatában. Számontartják a korábbi szolgálókat, a hajdani ülésrendet, az egyik bejárat melletti szégyenkövet...

Izgalmas kísérlet egyszer szétszálazni a szöveget, és előbb az ítéletes sorokat olvasni, majd feloldásként a megmentő, áldó részeket. Ez is torzítás, hiszen az emberéletben sem biztos, hogy ebben a sorrendben állnak elő ezek, de talán mégsem idegen gondolat Isten tervét felmutatni.

Van egy kór, amely a bibliai időktől kezdve máig a leginkább rászorulókat sújtja, és amelyről Riskóné Fazekas Márta, aki negyvennyolc éve szenteli az életét az ügynek, azt mondja: bizony, már ennek sem volna szabad léteznie a föld színén. Ez a lepra.

A munka és a család közötti egyensúly megteremtése a lelkészi szolgálat nehéz feladata. „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra...” – az Ige arra kötelez, hogy az egyház a pásztorainak jóllétéről behatóan gondoskodjon. Ezért indul újra a munka lelkigondozásban, család- és párterápiában, hivatásgondozásban, lelki kísérésben, folytatva a korábbi Gyökössy Lelkigondozói Szolgálat tevékenységét.

Az ifjúsági munka szövetéből két szálat emelünk ki: egy dunántúli falusi gyülekezet és a kálvinista Róma egyetemi közösségének szolgálatát. – A közösséget szomjazzák az emberek, de ennél fontosabb az önmagát emberért feláldozó Istennel való találkozás. Szeretnénk segíteni a diákoknak, hogy megtapasztalják az örömhír hatását – vallja Kovács Gergő, a Debreceni Református Egyetemi Gyülekezet vezető lelkésze.

Keresem az ünnep ritmusát. Azt a tempót és lüktetést, amely természetes, mint a vajúdó nő fájásai, és amely valóban szül: új életet, találkozást, csodát. Isten a csendben és a lassúságban tud megérkezni, mondja egy lelkészismerős. Hát taposom a féket, hogy lehessen ünnep.

A református drogterápiás otthonnak gyűjtött idén a Pannonhalmi Bencés Gimnázium. Ezzel a szenvedélybetegséggel küzdők mellé állt, egyúttal példát mutatott ökumenikus szemléletből. Bencés és református személyiségek, segítők és szenvedélybetegségből gyógyulók a Szent Márton heti programokon találkoztak.

„Isten a szenvedésre nem magyarázattal, hanem a jelenlétével válaszol.” Hálás voltam, hogy e gondolattal indult a reggelem, hogy ez megelőzte a háborús híreket. És milyen szeretetteli gondolat, hogy Isten nem magyarázkodással, okoskodással válaszol, ha tehetné is – sokkal inkább, mint bármelyikünk –, hanem önmagával. Az ő transzcendens békéjével, gyógyításával, erejével. Logikával dacoló szeretetével.

A tizedik REND-re készülnek Tatán. Több ezer résztvevőt vár a fesztivál, amely egyszerre szolgál arra, hogy egymás hite által erősödjenek identitásukban a Dunántúl kálvinistái, és arra, hogy a világba kiáltsák: Isten az élet forrása!

Persze hogy rossz szembesülni rossz hírekkel! Csak annak nem az, akit nem érdekel a téma. Bennünket, akik rátettük hitünket, életünket, adományainkat Krisztus ügyére, bánt, ha kevesebben vagyunk, mint tíz vagy húsz éve. De ha nem nézünk tükörbe, meg sem találhatjuk a felelősségünket és lehetőségeinket az adott helyzetben.

Az őszinteséghez önkritika kell, a hazugsághoz csak hangerő. A követéshez alázat kell, a vezetéshez csak pozíció. Ezzel egyúttal áthatóvá az válik: az a lehető legkevésbé rossz vezető, aki magát félrerakva igyekszik Isten akaratát megvalósítani. Aki a maga autoritásában is gyermek, szolga, alárendelt, méghozzá a legigazabb királyé, a legirgalmasabb bíróé és legszigorúbb apáé.

Amikor már élesedett, hogy mihez kellene kezdeni az élet nevű társasjátékkal, jött a hívás. Társakra, mesterekre és célokra találtam az úton, de menet közben a feladat is megtalált: írni. Nagyjából ezzel egy időben jutottam el életem első Csillagpontjára, rögtön megbízatással: megörökíteni, amit lehet, tudósítani, reflektálni.

Jó lenne, ha nem úgy jönne ki a gyülekezet a templomból, hogy bánja az odaszánt időt. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy csak motivációs üzenet hangozhat a szószékről, de az fontos, hogy legyen több és más, mint amit a világban kapni, lehetőleg épp a biblikumával, lelkiségével több és más. Elemi, hogy a másik idejét megbecsüljük és a lehető legértékesebb módon töltsük ki, az pedig hitünk szerint az Istennel való közösségben lehetséges.

Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri: követőket, feliratkozókat és like-okat gyűjt, főműsoridőt kap, az egekben van a kattintásszáma, de lelkében kárt vall?

Artikuláris emléknapot és missziói találkozót tartanak evangélikus testvéreink az egyházkerületükben, a Dunántúlon. Számomra azt jelzi a rendezvény, hogy lehet az értékeket ünnepelve emlékezni. Felmutatni azt, hogy a legzordabb körülmények ellenére tartottak ki eleink, akik nélkül ma nem volnánk.

Nem csodálom, hogy az ókorban így, együtt lépdelve tanultak és tanítottak, vagy hogy a zarándoklatoknak olyan nagy hatása tud lenni a keresztyénség történetére, mert ott még valakivel fel kell venni a ritmust: Istennel. Jó őt, magamat, a másikat kérdezni, vagy kitenni magam az ő és a másik kérdéseinek.

Pusztító vagy segítő szándékból, de ártunk. Nem tudunk nem vétkezni. A bizalmatlanság lángját, indulatot szítunk. A legjobb szándék mellett is képesek torz világot alkotni a szavaink, tetteink, mulasztásaink. A hamu szimbóluma nem más, mint ennek elismerése és egy rövid ideig való viselése. Isten, aki a csontokat is új életre tudta kelteni, a hamuból, az enyészetből is új életet tud támasztani.

Amit a mesterséges intelligencia soha nem fog tudni, az az, amitől emberek vagyunk: a gyarlóságunk. Ha ő épít golyópályát, ott a lendület tökéletesre van számolva, nincs igazítandó. Ha ő prédikál, az lehet helytálló és logikus, de nem megindító. És bár hallottam készületlenebb prédikációkat annál, amit az AI három másodperc alatt összerittyentett, van pár szempont, amelyben elvérzik.

Ma már szinte minden márka mögött komplett filozófia, hitvallás áll, tele van miniteológiákkal a világ. Mindegyik meggyőzni, hívévé tenni akar, csak egyik sem megy el értünk a keresztig. Nem egyszerű az életmódváltás, de amíg az egészségéért ráveszi magát az ember, hogy új szokásokat kezdjen, addig a lélek rejtve marad, annak elhanyagolása kevésbé nyilvánvaló.

Mintha a hiányoknál jobban semmi nem határozná meg a ma emberét. Talán a legőszintébb volna nem is „hogy vagy”-gyal, hanem „neked mi hiányzik”-kal kezdenünk a beszélgetést a köszönés után. Mintha egy nagy mínuszjel fonna körbe mindent. Deficit közösségből, bizalomból, erőből. Persze van, aki ezt a hiányt optimizmusba öltözteti akkor is, ha hiteltelen.

Az évnek ebben az időszakában, amikor ránk szakad a sötét, nagyon jól szoktak esni az első karácsonyi kivilágítások, de az idei, azt hiszem, nem a legfelvillanyozóbb év lesz. Mondom ezt remélve, ami kintről, a házról hiányzik, az talán megszülethet odabenn. Ráadásul előbb a járvány, most a háború és az energiaválság is olyan időszakot hozott, amely erősen korlátozza a távlatokat.

A férjem gyülekezetének születésében nagy részük volt az előző népszámlálásoknak, és hogy néhány szolgáló észrevette a számokból kiolvasható trendeket: ahol eddig nem volt református, most, úgy tűnik, van. Ehhez kellettek az időbeli keresztmetszetek – fotók –, amelyeket egymás mellé tettünk. Persze lehet vitatkozni: mindenütt feltették-e a vallásra vonatkozó kérdést, milyen elkötelezettségi szinttől adtak igenlő válaszokat a reformátusságra.

Sok apró mozaikdarabból áll össze a bocsánatkérés. Először is tudni kell, hogy nem vagyok tökéletes. Aztán fontosnak tartani a másik embert, hogy a magam gyarlóságát ne rejtegessem, hanem mindenki érdekében vállaljam a következményeket. Kell hozzá hit abban: nemcsak tartozom a közösségemnek ezzel, de létezik valamiféle igazságosság, amely sérül, ha nem teszem meg.

Ott az Úr minden reggel megújuló kegyelme, amellyel nem számolunk elég komolyan. Akitől újra felkel és melegít a nap, fordul a bolygó, és van következő „lélekzet”. Ezek a válságos idők nagyon látványossá fogják tenni, ki az, aki valós erőforrásként számol az Úrral.

Hiszem, az emberbe érdemes fektetni. Mert Isten is belénk fektetett. Adott erkölcsi vezérfonalat és közösséget, akiktől ezt el lehet tanulni, ahol bele lehet nőni a követésbe. Adott lelki táplálékot, igehirdetéseket, írásokat, lelkigondozókat, akik folyamatos tükröt tartanak, hogy kik vagyunk, milyen talentumokkal és miben még több kegyelemre szorulók.

Ha úrasztala lennék, fürkészném az arcokat és szíveket, hogy a sok mostani fogadalom kit hogyan érint meg. Kit tüzel és buzdít egy „ígérem és fogadom”, és kinek a vállát fogja bűntudattal és mulasztások terhével nyomni. Kinek pedig csak halvány emlék, kérdőjelekkel: vajon tényleg járt már itt, vagy csak álmodta? Miket kellett akkor mondani?

Anyának lenni megható, kétségbeejtő, megtisztelő és megterhelő. A legtudatosabb utánaolvasót sem tudja felkészíteni senki és semmi arra, mennyi mindent fog érezni és megélni, ha egyszer gyermeke születik. Az anyaság szembesít a határainkkal. Fizikailag is, szellemileg is, és lelkileg különösképpen.