A minden embertársunk felé való szeretetteljes odafordulás keresztyén minimum. De Isten egyetemes szeretetének a tolmácsolása nem azonos a mindent elfogadás, a mindennel való azonosulás hamis toleranciájával. E kettős próbatétel adja keresztyén létünk feszültségét, lüktetését, dinamikáját és szépségét is. A hitvallásos jelleg és a nyitottság együttes megélése és közvetítése az egyház szolgálatának alapfeladata.

Ez a mai kritikus helyzet arra jó, hogy kijózanítson bennünket. Mert tegyük fel a kérdést: ha nem volna a közelünkben háború, ha nem volna Covid, migráció, energiaválság, akkor minden rendben lenne? Akkor az ember élete maga lenne a színtiszta boldogság, örökélet plusz két nap? Nem inkább arról van-e szó, hogy a világ mai zűrzavaros állapota ismét és újra rámutatott az önmagában vett emberi lét végső megoldatlanságára?

Ha azt kérdezzük, hol van Isten a történelemben, miben mutatkozik meg az ő hatalma, jó, ha tudjuk: Isten az ő hatalmát üdvösségünkre nézve jelentette ki. Ez azt jelenti, létem igazi alapja a feltámadott Jézus Krisztussal való végső és elpusztíthatatlan közösségben van még ennek a földi létnek a törékenységében is. Igen, most is, háború idején is megszólít bennünket a húsvéti evangélium...

Nincs más távlat, csak az, amit Jézus kijelölt. Ez a keresztyénség ideje. Hitvallásos idő. Ez ma azt is jelenti, hogy túl kell látni divatokon, trendeken, a korszellemen még akkor is, ha a világjelentős és uralomra törő része egészen abszurd eszmék bűvöletébe esik. „…ismét egy kis idő, és megláttok engem” – ígérte Jézus. Innen kell látni önmagunkat, a világot...

Sajnálatos, hogy korunkban szinte elfogadott az a gondolat: az ember végső jövőjének kérdéseivel, az üdvösség és kárhozat összefüggéseivel, az emberi lét rendeltetésének, értelmének, céljának titkával nem kell már foglalkozni, elég arra figyelni, amit az ember tervez és tesz a közeli jövőre nézve. E rövidre zárt gondolkodás a nem mer szembenézni a nagy kérdés: mi történik velünk abban a tapasztalatban, amit életnek hívunk.

Ha van a sola Scriptura elvének üzenete ma, az csakis az, hogy korunk nagy világnézeti zűrzavarából csak a Szentírás újrafelfedezése jelentheti a kiutat. A Szentírásnak nincs alternatívája. Ez azt jelenti, a Szentírás, vagyis Isten kijelentett Igéje nélkül az ember számára nem marad semmi sem, aminek alapján a valóságról bármiféle végső bizonyosságot tudna mondani.

„Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása. Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.” (Jak 1,16–18)

Ne legyenek kétségeink: a szexuális elbizonytalanodás tünetegyüttese nálunk is meg fog jelenni, sőt már megjelent, legfeljebb csak nem olyan nyilvánvaló, mint a „fejlettebb” országokban. Úgy sejtem, e téren nem igazán tudjuk, mi zajlik a társadalmi mélyfolyamatokban. Attól tartok, semmi jó, ami előbb-utóbb robbanni fog, és a magyar társadalom szellemi-lelki arculata rövid időn belül meg fog változni.

A történelmi szabadságtörekvések általános kerete az emberek, embercsoportok közötti küzdelmek, a keresztyén szabadság gondolata meghaladja ezt az e világi síkot. Sőt, a keresztyén szabadságfogalomnak épp az a tartalma, hogy az embert kiemeli a szabadságért folytatott hajsza véget nem érő körforgásából.

Az, hogy egy magyarországi református püspök felszentelésén egy Romániában élő magyar református püspök hirdeti az Igét, egyáltalán nem tűnik ellentmondásnak, legfeljebb csak azoknak, akik már nem értik vagy szándékosan félre akarják magyarázni azt az Istentől rendelt alapvető tényt, hogy egyén és közösség összetartozik.

A karácsony szokásszerűsége lelkileg az állandóság érzetét nyújtja. Sok ideológus a legfőbb ellenségnek a szokást tekinti, a változást pedig legfőbb értékként kezeli. Ez az ideológia már az egyház hitét is hagyománynak állítja be. Így válik szokássá, hogy mit gondolunk Istenről és emberről, a nemzetről és családról, a férfiról és nőről.

A karácsony eredete történeti eseményre nyúlik vissza. Olyan eseményre, amely a világ történetét radikálisan megváltoztatta. Megszületett valaki, akinek az élete, a tevékenysége, a tanítása korokon átívelő hatást gyakorolt és gyakorol a világra. Ennek fényében teljesen jogos azt állítani, hogy Jézus születése egyetemes jelentőségű az egész emberiség számára.

A keresztyének teljes meggyőződéssel állíthatják azt, hogy Isten megjelenése Jézus Krisztusban nem a hit szüleménye, hanem ellenkezőleg: történelmi tény, amely megalapozza a hitet. Azért lehet ezt állítani, mert az, hogy mi a tényszerű és mi nem az, attól függ, mely látásmódból indulunk ki. Egy ma általános hiedelem szerint a történelem tényszerűsége akkor tárható fel, ha a történelmet önmagában, Isten nélkül nézzük.

A jövő képzete azért különleges, mert a leginkább érzékelhetővé teszi azt, amiben az ember mindig is van: a lét érthetetlenségét. Ha tudnánk a jövőt, mindent tudnánk. Úgy értem, tudnánk azt, hogy ennek az egésznek, amit szokványosan az időben zajló emberi létnek hívunk, és amelynek mi mindnyájan személyesen a részesei vagyunk, mi az értelme.

Az ember mindig vigasztalásra szorul, még akkor is, ha a modern fogyasztói kultúra képes azt a tömegillúziót legyártani, hogy minden rendben. A vírus és a nyomában kialakuló általános bizonytalanság valójában csak nyilvánvalóvá teszi az emberi lét mindenkori nyomorúságát, a világ általános elesettségét és azt a kétségbeejtő helyzetet, melyben az ember mindig volt, van.

„Szabadság, egyenlőség, testvériség” az emberiség vágyott állapota. Napjainkban a legtöbb ember számára elégtelennek tűnik az élete. Önerőből próbáljuk elérni vágyainkat. Ez az Istennel való teljes közösség megszűnése, a bűneset óta van így. Ez vezetett a forradalmiság eszméjéhez, mely szerint az ember önmaga fölé nő saját erejéből.

Ha eltűnik a szubjektum önértelmezésének az örök igazságokban adott objektív alapja, akkor a szubjektum mindig ki lesz szolgáltatva önmagának. Olyan ez, mint valamiféle kábítószer, amelynek hatására a tudatmódosult szubjektum minden tájékozódási pontját elveszti. A világ nem lesz más, mint a szubjektum által létrehozott képzet.

A keresztyén meggyőződés Isten Igéjének a létéről éppen azt üzeni, hogy az ember önmagában mindig is tudatlanságban szenved, és rászorul arra, hogy sorsát ne önmagából magyarázza. Isten Igéjének a léte azt jelenti, hogy az embernek nem kell bezárulnia önmagába, hanem láthatja önmagát mintegy „kívülről”, úgy, ahogy van. Isten felől.

A világról csak akkor lehet többet mondani, ha összefüggésbe hozzuk azzal, ami nem a világ: Istennel. Amikor a keresztyénség Isten és a világ kapcsolatáról beszél, akkor nyílik meg a távlat arra, hogy a világ történetét célirányos történetnek lássuk, rátaláljunk az értelmére. A világ önmagában: véletlen. Istennel és Istenben: értelmes történet.

Nem magától értetődő, hogy süt a nap, hogy van olyan, hogy élet, hogy van olyan, hogy világ, hogy van olyan, hogy ember. Az meg végképp nem magától értetődő, hogy én, az ember, tudatában lehetek annak, hogy semmi sem magától értetődő.

Messze nem pusztán a megértésről van itt szó, hanem egy végletekig kiélezett világnézeti háborúról, amelynek célkeresztjében a zsidó–keresztyén hagyományban megőrzött emberkép, önmegértés és identitás áll.

Ha olyan elvont tartalmakat kell megfogalmazni, mint az emberi élet értelme, az ember helye a világban, az ember rendeltetése, vagyis, ha a végső értelem kérdéseit tesszük fel, akkor minden olyan kísérlet, amely nem Istent tekinti végső tekintélynek, hivatkozási alapnak, abszolútnak, szükségszerűen kudarca van ítélve, és a következménye nem lesz más, mint állandó világnézeti káosz. Ezt éljük ma.

„…micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain…” (Zsolt 8,5–6)

Az tehát, hogy mit gondolok megválaszoltnak, nagyban függ attól, hogy mi a kérdésem. A mai kor illúziója arról, hogy csak idő kérdése, és a természettudományok segítségével minden kérdésre választ lehet adni, abból fakad, hogy beszűkítette a kérdések körét. A végső kérdések ma nem kérdések, és eluralkodott az a vélekedés, hogy a lét nagy talányaival nem is kell foglalkozni.

Ez lenne az úgynevezett fejlődés? Ez igazolná azt, hogy az ember egyre inkább jóvá válik, régi korok számlájára írva azt, ami rossz? Ez illúzió. De az ember már csak olyan, hogy szereti álomba ringatni magát, s betakarva a szemét nem meglátni ennek a világnak a végtelen nyomorúságát.

Az ellentmondás feloldásának nem az a módja, hogy Istent beszuszakoljuk az emberi ész határai közé, hanem annak tudomásul vétele, hogy míg az ember benne él saját történetében, nem láthatja eme történet teljes értelmét. Mert a történet igazi értelme csak a vége felől, a beteljesedés felől látható.

Korunkban a legismertebb a matematika elve. A matematikáé, amely úgy áll korunk embere előtt, mint valamiféle varázseszköz, amelynek segítségével mindenféle rejtély előbb-utóbb megmagyarázható. Ez a matematikai logika azt állítja, hogy csak tanulmányozni kell a valóságnak nevezett valami folyamatait, és akkor majd kiderül az igazság.

Az a közösség, amelybe mi beleszülettünk, a magyar keresztyének közössége. Lehet erre azt mondani, hogy jó, jó, de ezt csak örököltük, mi közünk van ehhez? A helyzet viszont az, hogy lehet hálával rádöbbenni arra, hogy Isten kikutathatatlan akaratából ez a közösség adatott nekünk. Általa tudjuk elmondani önmagunkról, hogy kik vagyunk.

A keresztyén üzenet lényege, hogy egységes magyarázatot ad az emberi lét alapvető kérdéseire. Ezek a kérdések sokféle formában, de mindig ugyanarra az alapvető problémára vonatkoznak: vajon lehet-e a világ, s benne az emberi sors alakulására nézve valamiféle egységes rendező elvet találni? Magyarán, hogy lehet-e a létezők átláthatatlan forgatagában valamiféle célirányultságot felfedezni.

A keresztyénség nemcsak történeti folyamatában objektív szellem, hanem az igazságra nézve is. Nem arról van tehát szó, hogy a „független” ember mint szellemi lény megteremtette a keresztyénség szellemét, és ez a történeti folyamat objektív, hanem arról: az önmagát az Igében, a Logosban kijelentő Isten mindent megelőző léte tette egyáltalán lehetővé, hogy az ember szellemi lénnyé váljon.

A bűnbocsánat szóösszetétel azért nagy jelentőségű, mert egyszerre fenntartja az emberről alkotott egyetlen objektív erkölcsi ítélet végső mércéjének érvényességét, Isten ítéletét, mégsem semmisíti meg az embert. A megoldás tehát nem a bűnös emberi természet valódi mélységének átértelmezése, a szembesülés elkerülése, hanem a megbocsátás isteni műve.

Mert a keresztyénséget nemcsak filozófiai-ismeretelméleti alapon lehet támadni, mondván, hogy Isten csak fikció, hanem úgy is, hogy el kell venni tőlük a múltjukat. A múlt elvétele úgy történik, hogy új elbeszélést kreál, és be akarja bizonyítani, hogy a keresztyénség múltja semmi más, mint az emberi hitványság története.

Az ember nyelve, ha valóban ki akarja mondani az igazságot a valóságnak nevezett valamiről, rátalálás Isten szavára. Nem az ember az, aki értelmet ad a valóságnak a nyelv segítségével. A nyelv csak rátalálás a valóságban eleve meglévő, Istentől adott értelemre. „Így szól az Úr.” A nyelviség legteljesebb szintje az igehirdetés. Minden más csak botorkálás a szavak után.

Hiába minden tudás, minden olyan kísérlet, amely az embert az emberből akarja megmagyarázni, épp a jó és a rossz képzete kapcsán logikusan és racionálisan el lehet jutni oda: van valami az emberben, ami nem az emberből jön. Ez pedig a jó és a rossz gondolata és a folytonos erőfeszítés e két pólus feszültségének feloldására és magyarázatára.

Mivel a szabadságért folytatott küzdelmek mindig emberek között zajlanak, a szabadság amúgy elvont, megigéző eszméje és mágikus hatalma mögött valójában mindig az az igény működik, hogy a mások akaratával és hatalmával szemben az én akaratom érvényesüljön. Magyarán, minden szabadságigény legalján mindig ott van az önzés, a hatalom akarása.

Az Istennek való megfelelés egyetemes erkölcsi parancsa súlyos és nyomasztó teherré válhat. Hiszen ki az, aki tökéletesen meg tudna felelni Isten akaratának? A bűn és büntetés, az erkölcsi világrend törvényéből logikusan következhet az ítélet. A kegyelem miatt mégsem történik meg. Ehelyett jön az örömhír: Jézus Krisztus érdemére tekintettel az ember életben maradhat.

Mi a hit? Az ilyen kérdés a hitet tárgyként kezeli. Lehet róla beszélni, meg lehet fogalmazni. Az is tud a hitről beszélni, aki még az életében nem élte át. De a hit valójában lelki történés. A hitet az ismeri meg valójában, aki átéli. Benne kell lenni. Az önmegismerés azért borzalmasan bonyolult, mert benne kell lenni abban, amit ugyanakkor kívülről kell látni.

Isten ad nekünk különleges helyet, a templomunkat. Képessé teszi arra, hogy az üzenetet közvetítsen. Nem az épület önmagában, hiszen a templom a gyülekezet az Ige és a Lélek által. A templom üzen: mi a szent és mi a hétköznapi. A templom nyilvános térben megfogalmazott állítás arról: van szent és van profán.

Nem az emberek teremtették meg Jézus Krisztus emlékezetét, akik azt azóta is »ápolják«, hanem a Lélek által Jézus Krisztus hozza létre a történelemnek azt az idejét, amelyben ő a viszonyítási és tájékozódási pont. Jézus Krisztus Úr. Nemcsak úgy, hogy a személyes életemnek is Ura, hanem úgy is, hogy ő az emberi történet abszolút tájékozódási pontja.

Az, ami vele történik, az ember számára mindaddig rejtve van, míg értelme a Lélek által meg nem nyílik annak belátására, hogy a történelem alanya Isten, s minden, amit az ember tesz, részvétel valamiben, ami túlmegy az emberi cselekvések összességének körén. Ez az a végső ismeret, amelyet nem az ember szerez meg, hanem amelyet Isten közöl az ő Igéje és Lelke által.

Az emberben éppen az a döbbenetes, hogy miközben alá van vetve a (fizikai) létfenntartás farkastörvényének, amely mintegy megelőzi a tudatos akaratát, azonközben mégis van akarata, amelynek az alapja az erkölcs, a jó és a rossz közötti különbségtétel képessége. Ez adja az emberi lét mindenkori és meghaladhatatlan feszültségét. Ezt az ellentmondást nagyon sokféle vallási és filozófiai világmagyarázat ismeri.

A világ az ember által nem változtatható meg, és ezért teljességgel hiábavaló abban reménykedni, hogy eljön majd a korszak, amikor „minden másképp lesz”. Elhihetjük: lényegileg a járvány után sem fog változni semmi sem. Ez bizony eléggé csüggesztő. A reménység mégis az, hogy lehet a világot nem önmagában, hanem Istennel összefüggésben látni.

Mi van akkor, ha jogilag ki lehetne nyitni a templomot, mégsem nyitjuk ki? Ha van istentisztelet, én személyesen mégis úgy gondolom, továbbra is otthon kell maradnom? Mi magunk vagyunk azok, akik bezárjuk a templomot? Bezzeg amit a kommunizmus nem bírt elérni, azt mi önként végrehajtjuk? Nincs tiltva a templomba járás, adott a lehetőség, mi mégis otthon maradunk?

Az egyház titka abban van, hogy mi vagyunk az egyház. Te és én. Ez tényleg felfoghatatlan, hiszen pontosan tudjuk, kik vagyunk mi: bűnös és gyarló emberek, akik Isten ítélőszéke előtt nem állhatunk meg. Ám Istennek mégis úgy tetszett, hogy embereket hív el az ő egyházába, hogy emberekből építi fel az ő lelki házát.

Minden, ami az emberben több mint test, a testben jelenik meg. E titok válik nyilvánvalóvá az Ige testté lételében. Ebben nemcsak az a felfoghatatlan, hogy Isten emberi testté tud válni, hanem az, hogy az ő megváltó szeretetét is test által közli: Jézus Krisztus a testében halt meg, és a testében támadt fel.

Vajon a keresztyénség nem túlságosan pesszimista, életidegen? Vajon nem azért hirdetik a feltámadást a keresztyének, mert nem találják a helyüket ebben az életben? Mindenki – helyesen – a létfenntartás programjaival van elfoglalva, sürög-forog, tervez, dönt, egy életen át küzd az életért – ezekben a vészterhes napokban még fokozottabban.

A keresztyénség messiáshite mindenféle e világi messianizmus kritikája. A keresztyének jól teszik, ha nem adnak hitelt semmiféle olyan eszmének, amely azt hirdeti, hogy az ember e világi jövőjének egy pontján minden megváltozik. Nem változik meg semmi sem, mert az ember nem változik. Ami nem azt jelenti, hogy az életkörülményeink sem változhatnak.

Miközben igaz az, hogy a világ sorsát Isten határozza meg, tehát övé az egyetlen, valódi hatalom, azonközben mégis Istentől emberi gondolkodást vár el, és olyan igénnyel lép fel, hogy Isten „működjék” úgy, ahogyan egy benne hívőtől elvárható lenne. Nos, nem úgy „működik”: sokszor megtörténik, hogy a hitetlen életben marad, a hívő pedig elpusztul.

Ha Isten „megszűnik”, és immár nem abszolút viszonyítási pont, akkor a „jó” viszonylagossá válik, az emberi önkény szabad prédájává, és már nem marad semmiféle tájékozódási pont az erkölcsi értékítéletben. Ha az ember úgymond felszabadul az „ítélkező Isten” hite alól, akkor a jó és rossz kérdése emberi, vagyis szubjektív ítéletalkotás tárgya lesz Isten objektivitása helyett.

Nemzet, szabadság és keresztyénség igenis összekapcsolódhat. Mi több, ha úgy tetszik, Isten „alkalmazkodik” az embervilág etnikai, nyelvi, nemzeti sokszínűségéhez, és ezeken keresztül is kijelentheti gondviselését, szabadítását, egyetemes szeretetét. Adjunk hálát azért, hogy Isten magyarul is megszólalt, és magyarként ismerhettük meg az ő szabadítását, gondviselését, megtartó és megváltó szeretetét.

Bármennyire csodálatos adománya Istennek, az ész véges eszköze a megismerésnek, és alkalmatlan arra, hogy Isten titkait megmagyarázza. Nincs más, csak a hit. De ebből nem az következik, hogy a hit észszerűtlen. Csak azoknak tűnik annak, akik kisajátították a racionalitás fogalmát.

Hogyan ismerhető meg Isten? Sehogyan sem, hacsak ő meg nem ismerteti önmagát. Ez persze ma eléggé botrányos állítás, minthogy az általános vélekedés szerint minden ismeret egyetlen biztos alapja az ember. De hogy ez mitől olyan biztos, azt nem lehet tudni. Nem kell tehát bedőlni az ügyeletes mítosznak, hogy az ember hozta létre Istent.

A világról önmagában semmi sem mondható el, csak akkor, ha összefüggésbe hozzuk az Istennek nevezett valósággal. Aki azt állítja, hogy a világ és benne az ember sorsa Isten nélkül megismerhető, valójában a megismerés lehetőségéről mondott le, hiszen nem fogadja el, hogy a világ bármivel is összefüggésbe hozható, ahonnan nézve az ember történetének egésze elbeszélhető.

A keresztyénséggel az a „baj”, hogy hiányzik belőle a bátorság és az a hit, hogy az ember végül képes legyőzni a betegség és a halál hatalmait, vagyis azokat a korlátokat, amelyek megakadályozzák, hogy teljes ura legyen saját életének. Ezt a problémát úgy oldja meg, hogy a végső győzelmet a túlvilágba helyezi, az élet feletti uralmat Istennek engedi át ahelyett, hogy bízna saját hatalmában.

A klímavészhelyzet okozta problémát nem lehet olyan világképpel megoldani, amely előidézte azt. Talán be kellene látni, a Teremtő-teremtény viszonyról szóló biblikus üzenet nem ósdi, régies látásmód, hanem az egyetlen, amelynek segítségével ma ember és természet összefüggéseiről értelmesen beszélni lehet.

Látni kell, hogy a modernitás fogalmának ez a kisajátítása az egész nyugati keresztyén civilizációt nyomás alá helyezte, aminek az lett a következménye, hogy a keresztyén üzenet által megfogalmazott örök igazság az emberről és a világról riasztóan széles körben az érvényét vesztette, vagy megengedő módon a szubjektum belső világába rendeltetett.

A nem meghatározott közösséghez kötött, egyetemes szeretet fogalmát a keresztyénség ismertette meg a világgal. A keresztyén üzenetben jelent meg a közösségi határokat átívelő emberiség mint a szeretet tárgya és fogalmának új dimenziójú tartalma. Az evangélium ugyanis Istennek a bűnös világ üdvösségére vonatkozó akaratát szeretetként határozta meg.

Fontos, alapvető adománya Istennek a tudomány, főleg akkor, ha nem érti félre önmagát, és belátja saját határait. Nekünk, keresztyéneknek pedig nem kell bedőlnünk annak a ma ügyeletes mítosznak, hogy egyedül a természettudomány a végső igazság mércéje. Ami engem illet, maradok a teológiánál.

Amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy mi a világ, akkor egyúttal kívül is kerülünk a világon. A világ úgy jelenik meg, mint az emberrel szemben álló és az emberen kívül álló véges, de egységes valóság. Vagyok „én”, és van a „világ”, miközben én is a világ része vagyok. Az igazi kérdés nem is az, hogy mi a világ, hanem az, hogy ez a kérdés egyáltalán hogyan lehetséges.

A jövő kiszámíthatatlansága a felszínen akár izgalmas is lehet. Másrészt az a körülmény, hogy lényegileg mindig ugyanaz történik, előhozza a jövő másik arcát is. Nemhogy izgalmat okoz, egyenesen untat. Végül is eléggé unalmas az a tény, akárhogyan nézzük is, hogy az ember mindig ugyanabban a történetben toporog.