A mentésekhez kivezényelt szakember bizonyságtétel-értékű szavakban ecsetelte, hogy ezekben a tragikus helyzetekben kivétel nélkül minden érintett Istent szólította. Mindenki. Ott senki sem volt ateista. A becsapódással, a bajjal együtt érkezett a hit. Senki sem kezdett filozófiai okfejtésbe, nem volt kommenthuszáros okoskodás, sértegetés, ironikus beszólogatás, csak fájdalmas, könyörgő segítségkérés, töredezett fohász.

Egymás számontartása, az egymásra figyelés maradjon ezután is lelkiismeretes szolgálatunk, állandó imatémánk, egységnap előtt és után! Kövessük a testvér életét, imádkozzunk a bajbajutottért, segítsünk a rászorulónak, tartsuk a kapcsolatot, keressük a találkozás lehetőségét! Összetartozásunk érték. Meg kell becsülnünk, meg kell élnünk. Dolgoznunk kell érte.

A világ átalakul, forrong, miközben a lelkében egyre csak gyűlik a békétlenség, a szorongás és a fájdalom. De még mindig túlkiabálja mindezt. Már csak megszokásból. De már maga sem hiszi el, amit mond. Lelki beteggé vált. Nyugtatók, altatók kézügyben. Egyre többször a pohár fenekén keresztül szemléli a világot. De még mindig hisz önmagában.

Durvaságunkat nem rejti el az otthon négy fala. A háló jót és rosszat pillanatok alatt világgá röpít. Míg a gyermekek a videojátékok szereplőit lövöldözik, mi, felnőttek, egymást. Az előbbieket gyakran figyelmeztetjük, milyen káros, amit tesznek, majd gyűlölködő kommentekben esünk neki az ismeretlennek, akiről semmit sem tudunk.

Miről beszélnek az emberi arcok változásai? Sorsok ijesztő átalakulásáról. Árulkodó a tekintet torzulása. Jelzi az utat vagy annak hiányát; a sodródást, az eltévedés állapotát. Sok ilyen ábrázatot látunk, ismerünk. Családtagok, rokonok, ismerősök tekintetét. És bizony, a tükörben saját magunk fájdalmas elváltozására is rádöbbenünk időnként.

Mennünk kell munkába, hivatalba, a gyermekkel iskolába, edzésre, orvoshoz. Időpontok szorításában loholunk. Ennek az örökös rohanásnak a feloldása a Cseri Kálmán által emlegetett csendes óra, az istentisztelet békéje, amely a XXI. század siető embere életének ékes ellentéte. Amikor hozzászoksz, már várod és igényled, és az életed része lesz a vasárnapi csendes óra.

Úgy éreztem magam, mint Jób barátai, akik könnyen beszélnek, mert nem élték meg azt a veszteséget, kínt, amit ő. A szenvedésben az idő, a csend jó tanácsadó. Átgondolni eseményeket, holnapot. Elengedni a görcsös ragaszkodás tárgyait. Megkönnyebbülni és rádöbbenni, hogy lehet nélküle is élni. Sőt, kell. És azon az új úton is süt a nap, melengeti az arcom. És, nini, ami a legjobb: csöndesen és váratlanul átölel az Isten!

Mi változik bennem egy-egy csendesség, istentisztelet, prédikáció, igeolvasás, imádság nyomán? Elindulok-e a változás útján? Képes vagyok-e rá? Meddig marad meg bennem az Ige elvetett magja? Szárba szökken, vagy rossz talaj az életem, amelyből folyton kipusztul a nagy reménnyel befogadott Ige-magocska?

Közel és távol soha nem láttam még ennyi beteg lelkű embert, mint manapság. Isten nélkül törött szárnyú madárként vergődik az életünk. Ebben a sok fájdalmat megélő világban a reformáció utat jelent és lehetőséget. A tékozló fiú magába szállását és visszatérését az Atya szeretetéhez. Feltenni magunknak a kérdést: most, a jelenben mi választ el engem az én Uramtól?

Van egy ember, aki kimarad a Jézust ünneplő jerikói tömegből. Mindenki más ott tolong a Mester körül, eljutnak hozzájuk Jézus szavai, talán látják is őt, akár a közelébe is férkőznek, miközben ezalatt Bartimeusnak semmi sem jut Jézusból. Csak az eddigi magányos sötétség. Az ő reménye csupán némi aprópénzre és ételdarabkára szorítkozik.

Az idei párizsi olimpia első napjaiban kiállt ország-világ elé egy tizenhat éves brazil sportolólány, és jelnyelvvel bizonyságot tett: Jézus az út, az igazság és az élet. Akkor már túl voltunk a megnyitó keresztyén hitet gyalázó álarcosbálján. Az „ennél nincs lejjebb” érzésén. Sok hívő azt keresgélte magában: most hogyan tovább?

A rossz cipő még néhány további szolgálatra esélyt kapott, aztán ki kellett selejtezni. Érdemei elismerésével. Azt hiszem, így múlunk el mi is. Mint egy rossz cipő. Először még emlékezünk rá, aztán már alig. Ahogy a mi emlékünk is gyorsan megkopik majd. Mert a nyomunkban az emlékezők is elmúlnak. Marad néhány, évente felbukkanó internetes emlék, aztán már az sem. Csak az örök, akinek a nevében hirdettük az Igét.

Amikor Jézus a vízen jár, és szavával megnyugtatja a halálra vált tanítványokat, úgy tűnik, végre minden rendben. Elül a vihar, a tajtékzó hullámok eltűnnek, a tenger lecsendesedik. Hamarosan folytathatják éjszakai útjukat, mehetnek tovább, a túlpartra. Mindenki ezt várja a bárkában. Végre odaérni. Végre megnyugodni. Végre megpihenni.

Pétert sokkolja az istennélküliség. Ezért amilyen gyorsan csak tud, visszatér az Úrhoz. A ma embere ezzel szemben meggyőzi magát az életét behálózó politikailag korrekt gondolattal, amely nem akar tudni Istenről.

Az ajtó maga a lehetőség. Amely fogad, amelyen be lehet lépni és élni azzal, amit az Isten ad. El lehet jönni és elkérni azt, amire vágyik a lélek. Kiki maga tudja, forgatja a szívében azt a benső indítékot, amelyet magával hoz, cipel, hordoz, és amelyekből kiindulva kérdéseket fogalmaz meg. Megoldásokat keres. Azon a helyen, ahol csak ő és az Isten tartózkodik éppen...

Az ünnepek világából és a kulturális öntudatból kezd kiveszni a keresztyénség, állapította meg egybehangzóan egy ferences szerzetes és egy református lelkész. És ez további kérdéseket vet fel. Akar-e még új életet, földi létezése utáni mennyei folytatást a mai ember? Akar-e ott lenni, aminek létezésében valójában nem is hisz?

Nehéz váltani. Különösen annak a pörgéshez szokott személyiségnek, aki megszokta, hogy nélküle minden összedől. Aki úgy érzi, képtelen megállni, hiszen egész életében sietett. Nehéz új szokásokat, új iramot beiktatni, levenni a lábunkat a gázpedálról.

„Mondd, van időd?” – kérdezzük egymástól. „Van időd?” – kérleljük a másikat. Egyre-másra irkáljuk tele a határidőnaplót, az idő pedig könyörtelenül telik felettünk. Gyorsan, mert ma már sietősen éljük az életünk. Szinte oda sem figyelve reá nagy kapkodásunkban. Észre sem véve, hogy „most múlik” csendesen. Csak az „eredményt” látjuk, ilyen-olyan kívánt vagy nem kívánt formában, állapotban, élethelyzetben.

A mai emberben olyan sok kérdés összegyűlik. Megállás nélkül görgeti a telefonját, sokkolják a nagyképernyőn elé kerülő próbatételek, ám válaszok helyett egyre gyűlnek a kérdései. Megtelik, sőt túlcsordul velük az élete. A válaszadás és -keresés kényszere űzi-hajtja, egyre tovább.

Mindenkit Isten hozott. A Lélek munkálta jöttét, érkezését, ebbe az irányba fordulását. Hogyan és milyen formában? Az Úr titka ez. Éppen ezért nem is tudunk pontos válaszokat adni, csak annyit, hogy érezzük a vonzást. Azt, hogy jönnünk kell. Azt, hogy itt, ezen a helyen végre minden más. Más, mint ami egész héten át körülvesz minket életünk és a világ számos helyszínén.

Gyakran megrebeg a fényünk, ami azt jelzi, olyan korban élünk, amelyben túlvállaljuk magunkat. Közben pedig kifolyik ujjaink közül az élet. Elmúlik és mi már hiába kapkodunk kétségbeesetten, páni félelemmel a lepergő homokszemek után, mert semmink sem marad. Még az életünk sem. Rebegő fényünk, elmúló életünk egyetlen biztos pontja az, aki életet adott számunkra, és Krisztusban életet ad az elmúlás után is.

Ha nem tudok megállni, lassítani, akkor értelemszerűen nem fogom keresni a templom csendjét, az istentisztelet békéjét, mert túlpörgő életem nem tud mit kezdeni az elmélyüléssel, a lelki stációval. És szép lassan kikopik belőlem a lét e formája. Már nem jutnak el hozzám Isten válaszai. Az ember lelkében ma zsúfoltság van.

Mintha kevésbé volna meg bennünk az élet féltése, mint évtizedekkel korábban. Nem tanulunk a tragédiákat közel hozó hírekből. Mintha azt hinné az ember, a baj mindig csak a szomszédnál vagy még inkább távoli helyeken, ismeretlen emberek ajtaján kopog.

Miközben eszik az életét a különféle népbetegségek, naponta a túlélésért küzd, látja a világ forrongását és rossz irányát, bele sem gondol, hogy rossz úton jár. Hogy el van veszve, és hogy vajon hol van mindebből a kiút. Néha eléje kerül egy-egy életvezetési tanács, amelyre bólint és lájkolja, hogy jé, ez mennyire igaz, mennyire így van – ennyi a lelki élet.

Megszoktuk, hogy a tisztségek, bársonyszékek mágnesként húznak magukhoz, sokszor úgy gondoljuk, nélkülünk semmi sem fog menni. Ennek a legtöbbször a család a fő vesztese. A gyermek és a házastárs húzza a rövidebbet. El kell fogadniuk, hogy apa soha nincs itthon, soha nincs velünk, mert ő a fontos ember, a láthatatlan szülő.

Először mindig Isten nélkül próbálkozunk. Sorra vesszük a lehetőségeket. Isten nélkül hordozott élet, egészség, betegség, tervek, örömök, bánatok. Gyermekek. Csak a szorongás mindig ugyanaz. Olyan ez, mint a helyben futás. Eszeveszetten rohanni, de nem jutni sehová. Ma Isten még túl korán van nekem, csak holnap ne legyen túl későn és túl távol...

Egy régi, megsárgult fénykép digitalizált változatán nézegetem néha dédnagyapámat, és mutatom a fiamnak is: ő az üknagyapád. Rövidre nyírt hajjal, hosszú, tömött bajusszal, katonás, fegyelmezett tekintettel, félszemét veszítve néz a kamerába, azzal az egykedvű nyugalommal, hogy ő aztán tudja, mi a rend.

Ha jól belegondolsz, sokan figyelnek rád. Szem előtt vagy. Munkahelyen, családban, alkalmi találkozások során, közösségben. Rövidebb-hosszabb beszélgetések során. Szóval kinek számítasz? Reggel, napközben és este, és igen, még éjszaka is. Ki az, aki a szívében, a lelkében hordoz téged? Egy-egy imádságra és ölelésre.

A kalákában végzett munka szívességi, kölcsönösségi alapon működött, nem járt érte fizetség. A segítséget nyújtó pedig tudta, ő is számíthat a közösség összefogására, amikor majd az ő portáján is elkél a sok dolgos kéz. Ez a közösségi összefogás mára a múlt ködébe veszett. A bajba jutott családok érdekében még megmozdulnak a közösségek, de a kalákát már csak az akkor épült házak és az egykori kalákázók idézik.

Az internet korában egy csomó érdektelen dolgot megtudunk egymásról. Például hogy az ismerőseink egy részének tragikus a helyesírása, hogy néz ki a lakása, mit sportol a gyermeke, hova utazik, mit eszik, milyen háziállatokat tart, milyen szavakkal köszönti fel a szomszéd szobában internetező házastársát, gyermekét, hogy szélsőséges nézeteket vall, összeesküvés-elméletek buzgó hirdetője, kiket utál...

Nagyon népszerűek manapság a múltidéző fényképek. Mert ahogy telik felettünk az idő, egyre erősödik bennünk a gyermek- és ifjúkor iránti sóvárgás, az állandósuló emlékezés a letűnt múltra, egykori önmagunkra. Tudat alatt persze megrostáljuk történeteinket, sokszor csak a szépre emlékezünk, a rossz pedig eltűnik a múlt ködében.

Minden évben megfogadjuk: idén lassabban haladunk. Szeretnénk tudatosabban járni az adventi utat. Csendességkereső életünkben gyakran felidézek egy tinédzserkori emléket. Kisétáltam a kertünk alatti vasúti töltésre, és a sejtelmes sötétségben hallgattam a csendet, bámultam a pislákoló csillagokat. Terheket letevő, töprengő csend volt ez. Áldott megérkezés.

Kivételek mindig vannak, akik már kellő időben tudatosan építik a jövőjüket. Nyelveket tanulnak, sportolnak, tanulmányi versenyekre járnak. Őket valamiért nem szédítik meg a világban látható trendek. Talán mert megvan a saját elképzelésük, amelyből nem engednek. No meg a biztos szülői háttér, amely biztatja, segíti, formálja világképüket. Ők néhány év múlva egyetemistaként térnek majd haza.

Segíteni jöttek. Adni, találkozni, ide, a végekre. Eljöttek, mert nemcsak adni akartak, de jelenlétükkel is képviselni az ezeréves összetartozást. Lelkeket számlálni, összeölelkezni és mélyen ülő szemekbe nézni; ott, ahol sok-sok magyart, jó száz éve már, „zsebre vágott” a történelem. És azóta sem enged a szorítása. Éppen ezért az ott élők hozzáedződtek a túlélés kényszeréhez. Így lettek a megmaradás bajnokai.

Az, hogy milyen ember leszel 25 év múlva, azon is múlik, milyen könyveket olvasol. A missziói célú iratterjesztés mellett plusz kínálat áll rendelkezésre azoknak, akik a hírek, események mögé kívánnak tekinteni.

Minden megélt pillanatunkkal az elmúlás felé lépkedünk. És ezzel párhuzamosan egyre drágább lesz nekünk az élet. Nemcsak a jelen és a jövő, de a hátunk mögött hagyott múlt is. Mert a jövőnk egyre kevesebb, míg a múlt folyton növekszik, mint egy bővülő puttony, amelybe állandóan rakosgatjuk az emlékképeket.

Úgy gondoltuk, ebben a modern korban mindig csak a hírekben lőhetnek, azt is csak távoli, egzotikus országokban és kontinenseken. És megint csak sokan úgy gondolták, hogy Európa már olyan magasra építette a maga Bábel-tornyát, hogy előbb-utóbb eléri az Istent. S erre itt a kijózanító jelen.

A gyermekkorom egykori helyszíneit már nem tudom megmutatni. Csak mesélni tudok róluk. Ezek a történetek az utolsó vékony szálak, amelyek még összekötnek a múlttal. A nagyszülők, amíg köztünk voltak, elmondták nekünk a saját történeteiket. Utánuk anyánk mesélt tovább. Most pedig rádöbbentem, hogy én következem. Én mesélek tovább a gyermekemnek.

Vajon a sok-sok elénk kerülő elmúlás nyomán megtanultuk-e értékelni az életet? A mindennapi felkelést. A mozdulatot, ahogy esténként fáradtan lehajtjuk a fejünket a párnára. A jóéjtpuszit. Az ölelést. Csepeg-e a hála csapja a szívünk belsejéből?

Őt keressük hát, a harsány hangú, aprónépét egybeterelő fiatal anyukát, de csak ősz hajú nénit találunk, akihez ma már türelem kell, figyelemmel követni elkalandozó szavát. Aki ma már nem kiált utánunk hangos szóval a kertbe, mert elcsatangoltunk, mert este van, mert az asztalon vár a forrón gőzölgő tejbegríz. Nem értjük, miért nem olyan szép és hangos, szigorú és határozott, mint rég.

Ha Pál apostol most jönne egy európai nagyváros főterére, mondjuk Brüsszelbe, lehet, hogy valami ilyesmit mondana: „Fiúk, lányok, bár tudom, hogy már maga a megszólítás is vaskos diszkriminációnak számít manapság, mégis elmondanám nektek, hogy van még egy utolsó esély. Nevezzük így: az ismeretlen isten...”

Ebben a túlpörgő állapotban nehéz megállni. Megállás nélkül pedig nehéz észrevenni a másikat, akár még a családtagot is. A gondját, az örömét, a gondolatát. Nehéz megnyugodni, békességre lelni. Nehéz ráhangolódni a vasárnapi istentiszteletre. Így pedig, lelki megálló nélkül, istenközelség nélkül, semmi sem változik. Csak a magány marad.

Misi bácsi minden istentiszteleten részt vesz. Régi ismerős ő. Még segédlelkész koromban lettem rá figyelmes egy város közeli szórványban, ahová kéthetente jártam. Református templom nem volt, a helyi római katolikus istenházában talált menedéket és befogadást az Ige és az ökumenikus egységet alkotó gyülekezet. A helyiek büszkén emlegették Szacsvayt, aki a közeli településen született, és náluk anyakönyvezték.

Mi a mi örökségünk? Mit hordoz magával belőlünk a családtag, házastárs, gyermek és unoka? A vonásainkat? Egy-egy jellegzetes, tőlünk örökölt személyiségjegyet? Történeteket a múltból? A közösen megélt időt? Ezt mind. És talán még ennél is többet.

A nyugat-európai energiakrízis Erdélybe is beköszöntött. Felsrófolta az energiaárakat. Gondterhelten néztem a számlák egyre ijesztőbb végösszegeit. És akkor eldöntöttem, nem várunk tovább, felújítjuk a derék fűtőalkalmatosságot. Lássuk, mire képes. Tud-e még meleget varázsolni a házban, füstöt eregetni a kéményen át?

Évekig kegyelmi állapotban léteztünk, a sok-sok temetést kiegyenlítették a születések. Most azonban egyre nehezebb pótolni a meghatározó személyeket. Itt is, ott is üres marad egy-egy hely, amelyiknek korábban állandó gazdája volt. Ezzel párhuzamosan a közösségi életünkből is eltávozik valaki. Kiürülnek a házak, idegenek jönnek, átalakul a település összetétele. Minden változik.

Mondj jót, szólj örömhírt, keress egy igét, és figyeld a hatást, ahogy felenged a görcsbe rándult lélek! Talán éppen ez hiányzik ma leginkább a társadalomból. Olyan istenfélő, imádkozó lelkiállapot, amelyet az istentisztelet békéjében, csendjében, testvéri közösségében élhet meg az ember. Amelyben megszűnik düh és harag.

Könyvtáros számolt be arról: szinte hetente keresik egy-egy elárvult könyvtár sorsa rendezésével. Gyakran azt érezzük, nem értékelt, szélmalmokkal vívott harc a könyvmisszió e digitalizált világban. A jobb sorsra érdemes, hányatott sorsú, régebben nagyon becsült könyveknek keresünk új otthont. De lám, lassacskán mégiscsak gyarapodnak az otthoni könyvtárak, és az elárvult könyvek új családra lelnek.

Ez a kenyér volt a kezdet és a vég. Életünk kiegyensúlyozója, annak biztonsága és nyugalma. Az alap, amellyel indult és végződött a munkás kezek napja. És amikor ők, a csodák látói jobblétre szenderültek, itt maradtunk nélkülük és igazi kenyér nélkül. Talán harminc év is eltelt, míg újra ehettem kemencében sült kenyeret. És ahogy Marcel Proustot a madeleine sütemény, úgy engem ez a kenyér röpített vissza a múltba.

Balatonberényben a reggeli harangszó elnémult. Ez komoly visszhangot váltott ki a teljes magyar sajtóban. A harang létrejötte óriási közösségi áldozatba kerül, míg megszüntetéséhez elég egy petíciót beadni. A harangszó mellett, a kakasokkal, és a hajnali vonattal is hasonló célja van a faluban szabadságukat töltő városiaknak.

Láttam hűségeseket, akik akár ezer kilométereket is utaztak idegenbeli labdarúgó-mérkőzésekre aprócska reménysugárral a szívükben. Ott voltunk köztük mi is: a minden következő meccsre folyton megújuló egyháztagjaink, presbitereink, lelkészeink; akkor is, amikor még mutatóban sem nagyon voltak szép és a mai minőségi elvárásoknak megfelelő stadionjaink. Visszaköszönt bizakodásuk a közösségi oldalakon, beszélgetéseinkben.

Az áldozatkész, szűk tanítványi réteg, a hűségesek, akik a legtöbb közösségben megtalálhatók. Folyamatosan részt vesznek a vasárnapi istentiszteleten, elsőként érkeznek, utolsóként távoznak, adakoznak, ajánlkoznak segíteni. Szeretetvendégség, szervezés esetén ők a biztos pont. Otthonukban is tovább gondolkodnak a gyülekezet dolgain, és ötletekkel állnak elő.

Nemzetünk egy része a határainkon túl kényszerül élni. Önmagával határos ország vagyunk. Mégis felemelő érzés, hogy a határon az ország ér véget, a nemzet nem. Az elmúlt száz évünk is arról szólt, hogy különböző érdekek megpróbálták szétszakítani népünket. Körülöttünk hét másik országban kétmillióan beszélnek, gondolkodnak magyarul.

Nemrég olyan idős férfit temettem, akiről családtagjai elmondták, hogy sehová nem tartozott. Annak ellenére sem, hogy öntudatos református és katolikus gyülekezetet magáénak tudható szülőfaluból származott. Aztán a nagyvárosi élet más útra terelte. Élt, dolgozott, óvta a családját. Csak éppen az Isten nem fért be a kis panelbe.

Marika néni volt az utolsó almásfegyverneki református, az alig tíz kilométerre fekvő kis faluban. Ő volt a mi egyszemélyes szórványunk, akit minden nagyobb ünnepen felkerestünk, főleg karácsonykor és húsvétkor. Ilyenkor a tisztaszoba átalakult templommá.

Két kedvencem is van. Az egyik a karzat. Régente a konfirmált ifjak helye volt. A mai világkorszak nem kedvez neki: üres. Karácsonyonként azért megtelik. Időnként én is felmegyek egy-egy templomrendező hétköznapon, és leülök néhány percre. Kicsit azok iránti tiszteletből is, akik az elmúlt évszázadokban benépesítették ezt a jó öreg, hűséges karzatot.

Vasárnap délutánonként félórára a tágas ebédlő átalakul templommá. A gyülekezet igazi ökumenikus közösség, főleg reformátusok és római katolikusok alkotják. Sokat énekelünk, hogy könnyű legyen bekapcsolódni. Ilyenkor megfigyelhető néhány átszellemült tekinteten, ahogy egy-egy jellegzetes, számára kedves ének hallatán sok-sok évtizedet visszautazik az időben.

Egy szék és egy kis figyelem csodákra képes. Gyakran megesik, hogy közbeszólni sem tudok és nincs is miért, mert ott és akkor hallgatni kell. Meghallgatni. És itt jön a harmadik megfigyelés. Ki-ki a maga igazának, igazságának a tudatában szól. Senki sem tévedett, senki sem hibázott. Mint a farizeus, aki hálát ad Istennek, hogy nem olyan, mint a többi ember, vagy mint az a vámszedő ott, ni.

Egyre erőteljesebben tapasztalhatjuk: a felekezeti kiadványok értékszigetek a folyamatosan gyorsuló világban és a sajtóban. Akár a közszolgálatiság egyik különleges leágazásaként is meghatározható – a zárt templomok időszakában a szokásosnál is fontosabb szerepű – tevékenységük.

A világjárvány életünket átrendező hullámaiban rémisztő eseményeket látunk a korábban olyannyira irigyelt, majmolt, imádott nyugaton. Ahol az Ige jó híre helyett a pánikkeltés irányába nyitott a fül és a szív, ott értelemszerűen a félelem is nagyobb lesz. A recept csak ennyi az adventi csendet kereső embernek: kevesebb Facebook, több Ige.

Talán nem a hiú ábránd és a felszínes remény mondatja velem, hogy egyre többen döbbenhetnek rá, milyen nagy kincs most a templom, az úrnapja, a harang ismétlődő hívogatása. A szokottnál is nagyobb. Válasz, erőgyűjtés mindarra, ami az életünket lassacskán beterítő fekete félelemfelhők formájában bennünket ér manapság.

Idén olyan válságot élünk, amely minden embert érint valamilyen formában. Még az első hullám során sokan elemezték: vajon milyen hatással lesz a lelkekre, a hitéletre a világjárvány? Sokan vizionáltak megtérő tömegeket, akiket a betegségtől való félelem „odatol” az Úr ölelő karjaiba.

Megszokhattuk, hogy minden év időjárása más és más gyümölcsnek kedvez. Idén például alma- és birsalmabőség van. Első alkalommal hoztak termést a néhány éve elültetett fák, és mindjárt rekordmennyiséget. Nyáron pedig a köszmétebokrok ágacskái hajladoztak az érett bogyók súlya alatt.

Időnként elképzelem, milyen, amikor több konteó-hívő találkozik, akiknek nem egymást kell győzködniük, hanem álmélkodó bólogatással hallgatják egymás friss értesüléseit. Persze ők eddig is sejtették, hogy a kormány, a kormányfő, a kínaiak és az amerikaiak nyakig benne vannak... Talán még az öklüket is rázzák hozzá, mint az ünnepelt focista: úgy tudtam! Mindig is sejtettem!

Az alázat, az istentisztelet csendje ez. Amely vetődjön bármerre, egy-egy külhoni templomba betérve is ugyanazt érzi: az Úr hatalmát, nagyságát és gondviselő kegyelmét. Az otthonosság jól ismert érzése ez. Az Istennel való találkozás áldott lehetősége, amelyben jólesik elmélyedni, megfogalmazni az Ég felé a szívünkben elraktározott gondolatokat.

Nekem a napi jó hír, ha valaki jó hírre is vágyik. Hogy nem elég neki a világ szörnyűséges és szenvtelen működése, amelybe sok ember belebetegszik. Fölfelé is tekint, és ebben engem szolgálni hív. Fájdalmasan szokatlan és ritka ez a kérés. El is szoktunk tőle, Épp ezért jóleső, hogy egy hivatali asztal túloldalán valaki rám szól, megállít és visszahív, mert Igére, biztatásra van szüksége.

Nyolc hét, nyolc szomorú vasárnap – sokféle megtapasztalás. Jól látszott, hogy akinek eddig fontos volt a templom, az istentisztelet, aki eddig is jelen volt, az hiányolja, és ugrásra készen várja a lehetőséget. Akinek pedig eddig sem volt fontos a vasárnapi csendes óra, az talán észre sem vette, hogy a beharangozást most nem követi istentisztelet.

Megfizethetetlen az érzés, amikor az ember szívét több száz kilométerre az otthonától megmagyarázhatatlan, de jóleső otthonosságérzés tölti el. Nem az idegen táj kuriózuma ez, hanem a hazatalálás megnyugvása. Már annak is, aki először lép erre a vidékre. Aki pedig egyszer odatalált, azt már ismerősként várja vissza a magyar táj, várják a nyitott szívű emberek.

A csendes többség tagjainak is vállalniuk kell önmagukat, és szólniuk kell azokhoz, akiket újra és újra megbántanak, és idegeneknek neveznek. Akiket összezavarnak a folyton ismétlődő, mérgezett hegyű kijelentések. Mert az összetartozásért, az egységért minden nap meg kell küzdenünk. Képviselnünk kell azt. Csak így van mit ünnepelnünk.

Együgyű szavaim hatására talán csak a szívekben gyúlnak a fények, az áramszünet ellenben marad. Így aztán az istentisztelet után a már sokszor elsütött, szakállas viccemmel búcsúzom kedves öregeimtől, amelynek kíséretében könyveket és újságokat szoktam osztogatni idősnek és fiatalnak. – Ha jön az áramszünet és az internet-világvége, még jól jöhet – mondom ilyenkor.

Az ünnepség végén már javában készülődtünk a terített asztal mellé, amikor megint csak azon kezdtük el törni a fejünket, mi legyen a zászlóval. Közben minduntalan a templomra és a toronyra vetődött a tekintetünk. Egymásra néztünk, és tudtuk a választ. Kiderült, hogy hetvenkét éve nem lengetett nemzeti lobogót a nagyszántói szél a református templom tornyában.

A román társadalom megdöbbent. Mert eddig abban a hitben élt, aki celeb, annak minden percét ezrek figyelik. Annak minden órájára töméntelen barát jut. Az nem lehet egyedül. Rengeteg embert ismerek, aki ebben a tévhitben ringatja magát. Eszerint is él. Látom, ha sétált, ha főzött, ha evett, ha virágot locsolt, ha elköszön a nap végén.

Nem tudni, mi az oka, de manapság mindenütt a felhangosított élettel, ünneppel, eseménnyel találkozni, a résztvevők korosztályától függetlenül. Az elején, ahol volt némi részünk a szervezésben, még próbálkoztunk kérlelni a zenészeket, ugyan biza, vegyék már csendesebbre...