Láttunk jóságosnak és gonosznak, nagylelkűnek és fukarnak, szerethetőnek és utálatosnak, de egy bizonyos, mindig elhittük neked, hogy az vagy, akinek a szerepébe bújtál. Mégis talán a versmondást nevezhetjük a szíved csücskének, meg Kapolcson a Művészetek Völgyét, egyik megálmodójaként és szorgos napszámosakért ott akartál végleg megpihenni.

Mennyi mindent elveszítünk az életünk során, még szerencse, hogy az Isten nem veszít el minket soha! Az időskor a veszteségek kora, de Anselm Grün szerint ha megtanuljuk az elengedés művészetét, a veszteségből még nyereség is lehet, kiváltképpen akkor, ha engedjük, hogy az Isten megkeressen és megtaláljon minket, mint a példázatbeli asszony azt az egy drahmáját.

Az Isten megüresítette magát, hogy helyet készítsen magában, azaz Fiában az ember számára. Mi is csak akkor tudjuk befogadni egymást, ha megüresítjük magunkat, ha legalább egy kis időre megtagadjuk magunkat, és nem ragaszkodunk annyira a mi jó öreg egónkhoz. Előbb Jézust kell befogadnunk, hogy általa másokat is befogadhassunk.

A hiányaink elismerése megszabadít a görcseinktől, azok lehetünk, akik vagyunk. Életünk minden korszakának vannak hiátusai és kincsei, ha elfogadjuk az egyiket, a másik is a miénk lesz. A hiányainkkal sokra vihetjük, az ígéret földjét is megtalálhatjuk, ahol Isten olyan hazát, házat, otthont készített számunkra, amelyben ő is jelen van.

Ha a testünk a Szentlélek temploma, akkor a szívünk lehet a szentek szentje. Csak annak válhat azzá a teste-lelke, aki Isten irgalmát szívébe fogadja és továbbadja. Ez pedig nem könnyű, mert mindnyájan fájóan mély sebeket hordozunk. Élő templomot nem lehet kőszívekből építeni, csak az irgalom eleven köveiből, kötőanyaga pedig csak a szeretet lehet.

Ahol nincs egység, ott kétség van, gyakorta kétségbeesés, békétlenség, sőt háború. Az individuumok korát éljük: az egyén érdekei megelőzik a közösség érdekeit, ily módon utóbbiak egyre sérülékenyebbek. Leginkább a családok és a gyülekezetek kitettsége nagy, már nincsenek többgenerációs együttélések, ezért telítettek az idősotthonok is.

Az öregség egyik legnagyobb vívmánya a szabadság, a felhalmozódó „énidő”, amely jó lehetőséget kínál rendezni végre a saját és a közös dolgainkat, kalandozni a múltban, vagyis emlékezni, leltárt készíteni, megbékélni és elengedni mindazt, ami lehúzná, szárnyaszegetté tenné a lelket.

Olyan jó testvérek voltak, hogy nem volt titkuk egymás előtt, így töredelmesen bevallották egymásnak, mennyire szeretnének a másikra hasonlítani. Elcsodálkoztak, amikor megtudták, hogy a Bibliában is van két testvér, Jézus barátjának, Lázárnak a nővérei, akiket ugyancsak Máriának és Mártának hívnak.

A kegyelem az Isten identitásának elidegeníthetetlen része, legvalóságosabb eleme, nem más, mint a végtelen isteni türelemnek, jóságnak és szeretetnek a szinonimája. Miért fontos mindez számunkra? Mert így megszabadulhatunk a félelmeinktől, a görcseinktől, a megfelelési kényszerünktől, hiszen végre valaki – nem is akárki – elfogad minket úgy, amint vagyunk.

„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek” – idézte Jézus szavait, ám környezete nem tolerálta a koldus tolakodását. Végképp kiűzetett ez az ember a paradicsomból. De nem az ő lelkéből. Többé nem vette le róla a kezét. Álmában olykor magát látta abban a piszkos, rongyos ruhában az Úr előtt imádkozni, miközben az angyalok körülállták, érdeklődve, némi szánakozással.

„Nincs alku, én hadd legyek boldog” – írta József Attila, ahogyan ezt is a Freudról írt versében: „Úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér.” Mégis gyakran éhen maradunk. Talán azért, mert megfeledkezünk a jézusi igazságról, amelyet Pál apostol idéz Jézustól az efezusiaknak: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.”

A békesség és a megbocsájtás olyanok, mint a sziámi ikrek, egymás nélkül nem létezhetnek. Nekünk csak a magvát kell elvetnünk. Sokszor lehetetlennek tűnik megbékélni magunkkal is, pedig egy mustármagnyi hit is elég Istenben és az ő Lelkében, aki pünkösdkor kitöltetett a tanítványokra, mert a békesség a Lélek által, a föld pedig magától terem.

Halászember létükre is szívesen beszélgettek arról, amit még a széderben tanultak. Leginkább a Messiás eljövetelének kérdése foglalkoztatta őket. Némelyek azt állították, a názáreti rabbi volna az, aki nem úgy beszél, mint az írástudók vagy a farizeusok, erő és hatalom van a szavában, a megbocsájtást hirdeti, és gyógyítani is tud.

Isten vendégeinek arra is jut idejük, hogy elgyönyörködjenek a teremtett világ szépségében, egymásban, gyermekeik és unokáik mosolyában. Rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e a meghívást, elcsöndesedünk-e annyira, hogy meghalljuk Jézus szavát: „Jöjjetek hozzám mindnyájan!”

Tenni kellene azért, hogy élhetőbb, jobb legyen a világ. Az egész világ terhét senki sem veheti a vállára, különben is, Krisztus már megtette, de mindenki hordozhatja a felebarátja terhét, miként az irgalmas samaritánus, aki a szó szoros értelmében hordozta a rablók kezébe esett embert. Ilyenkor mindig fölvetődik a kérdés: ki a felebarátom?

Istennek a „veled vagyok” kijelentése is azt üzeni nekünk, hogy ő nem alattunk vagy fölöttünk, előttünk vagy mögöttünk, hanem mellettünk van, tehát nem alá- vagy fölérendeltségről van itt szó, ő kísér bennünket!

Jézusnak e gyakran elhangzó szavai baráti biztatásnak és isteni parancsnak egyként beillenek. Mit is jelent e néhány szó, amely nemcsak sántáknak vagy bénáknak szól, de mindnyájunknak? „Kelj fel, és járj”, azaz ne félj az élettől, ne lecsavart lángon égj, ne takarékoskodj se a munícióddal, se magaddal, merj élni, szeretni és remélni!

Az Isten nem feledkezik meg rólunk, „akár élünk, akár halunk, az övéi vagyunk”. Jónást sem felejtette a tenger hullámai között, cethalat küldött érte mentőcsónakul, hogy céltalan útjának véget vessen, s eljuttassa Ninivébe. Majd egyszer valamikor ezek a kallódó tárgyak is újra gazdára lelnek.

Ő koszorúként adatott nekünk. (Az István név 'koszorú-'t jelent.) Szent István nemcsak harcedzett hadvezér volt, mélyen hívő férfiú, egyház- és országépítő uralkodó, bölcs és tudós gondolkodó, de szerető, gyengéd édesapa is, akinek szívét ugyancsak átjárta a fájdalom éles tőre, amikor elveszítette egyetlen élő fiát, Imre herceget. Áldott legyen életéért az Isten!

Aligha van közöttünk olyan, aki még ne gyönyörködött volna az égbolt csodáiban. Nappal az ég kékjében, az ezerarcú felhők seregében, éjjel pedig a millió mécsesként világító csillagok fényében. Ennél már csak az a nagyobb csoda, ha megnyílik az ég, és a mennybe láthatunk, üzenetet kaphatunk, az Úrral találkozhatunk.

A Teremtő a maga képmására teremtett mindannyiunkat. Ez az imago Dei, ez közös bennünk. Jézus mutatta meg igazán nekünk, valójában testvérek vagyunk, mindnyájan arra az Egyetlenre hasonlítunk, akinek a gyermekei vagyunk. Az ismeretlen arcok ismerőssé lehetnek, ha ezt végiggondoljuk, és vállaljuk az istenarcúságot.

„Bizony, te rejtőzködő Isten vagy, Izráel Istene" – mondja Ézsaiás próféta, és valóban sokszor úgy érezzük, hogy hallgatásba burkolózik, vagy egyszerűen csak elbújik előlünk. Miért nem találjuk ilyenkor? Mert nem jó helyen keressük. Bár ott kezdenénk a keresést, ahol megtalálható, és nem ott, ahová eszébe sem jutna elrejtőzni!

Jézus szerette a világosságot, szerinte „aki lámpást gyújt, nem teszi rejtett helyre, sem véka alá, hanem a lámpatartóra, hogy a belépők lássák a világosságot”. A test lámpása pedig a szem, tőle függ, elérkezik-e hozzánk az áldott fény, érzékeljük-e az éltető világosságot.

A gazdagság nem csupán a pénzről szól, ezért a szegény is lehet gazdag és szegény, sőt egyszerre mindkettő. Egyszerre vagyunk mindent nélkülözők és mindennel bírók. A gazdagságból mindig hiányzik valami, miként a gazdag ifjúnak az életéből is hiányzott a bizonyosság az örök élet felől.

Szép ez a teremtett világ, de nem jó, mert túl sok a szenvedés benne. Akarva-akaratlanul meglehetősen elrontottuk ezt a jó világot, és most szenvedünk benne. Azonban sohasem késő jót tenni a magunk kis világában. Jézus szerint csak egy jó van, az Isten, de az ő jóságának kútjából mindenki meríthet, hisz „jó az Isten, jót ád”. Azonban sohasem késő jót tenni a magunk kis világában, mert a jónak is van kisugárzása, nem csak a rossznak.

Nincs más esélyünk és reményünk az életben, mint a mindent magához ölelő Irgalom. „...amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” – kérdezi Jézus (Lk 18,8). Lesznek-e olyanok, akik kitartanak mellette, és megértik, hogy az Isten igazi igazsága nem valamiféle elvont, szent definíció a világról meg rólunk, hanem élő személy, Jézus Krisztus, az Isten fia, aki „az út, az igazság és az élet”?

Mindenki szeretetre vágyik, még Isten is. Maga a Szentháromság a bizonyság erre, aki önmagában is élő, eleven szeretetközösség. Isten arra vágyik, szeressük, és ne féljünk tőle. „Örökkévaló szeretettel szerettelek téged” – üzeni népének Jeremiás által az Úr. Ez nekünk is szól, mi is az Isten népe vagyunk, minket is így szeret. Ez az egyetlen, ami állandó a szüntelenül változó világban.

Mindenkinek szüksége van lelki lomtalanításra, hogy könnyű szívvel, derűs lélekkel, jó reménységgel élhessen. A „nagy utazásra” készülve egyre kevesebb dologra van szükségünk, leginkább békességre meg szeretetre. Kérdés, beletörődhetünk-e az elmúlásba, a „porból lettünk, porrá leszünk” keserű igazságába. Beletörődni nem lehet, de elfogadni igen.

A szólás szerint: mondd meg, mid van, és én megmondom, ki vagy. Sokan azt hiszik, az általuk birtokolt javaktól lesznek valakik. Ám a látszat gyakran csal. Nem kellene ennek így lennie, ajándéknak is tekinthetnénk, amink van, Isten ajándékának, és hálásak lehetnénk érte. Az otthonunkért, a családunkért, hajdanvolt szeretteinkért és még inkább az élőkért, akiket nem birtokolnunk kell, hanem velük lennünk, hogy szerethessük őket.

Ha békességet találunk a lelkünkben, lassan visszatér az erőnk, és megerősödve mehetünk tovább az utunkon. Ezért jó, ha eszünkbe jut Jézus szava: „…elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el”, és Pál apostol válasza: „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem gazdagon..., mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős”.

Az Isten báránya, az agnus Dei által lehetünk az Isten családjának tagjai, egymásnak pedig bárányai és nem farkasai. Mindebből kiderülhet, hogy a Szentháromság ajtaja mindig nyitott, s bárki beléphet rajta. A kérdés csak az, hogyan közelítünk e szent családhoz, a háromságos egy Istenhez.

Vegyük komolyan, hogy az idő nem a mi birtokunkban van, hanem az Örökkévalóéban. Luther betegágyában fekve jött rá: ez nemcsak a halálunk órájára vonatkozik, de az egész életünkre, annak minden napjára, órájára és percére. „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Az Istentől elkért idő mindig minősített idő, valami olyanra rendeltetik, ami Istennek, embernek egyaránt kedves.

Nem kellene ennek így lennie, de a békétlen szív előbb-utóbb harcba, háborúba hív. Az igazi békességnek nem a fegyverszünetek vagy a béketárgyalások során kell megszületnie – bár ott is jó, ha megszületik –, hanem a szívben. Az igazi békesség e békétlen világban az Isten békessége.

Jézus sem tett mást, mint egyszerűen csak engedte, hogy általa történjen az Isten. A Krisztust követők célja is az, mint Mesterüké: az Isten akaratának való engedelmesség. A nehézségek elkerülhetetlenek, de az irgalmas cselekedet gyógyír lehet. A kereszten függő Jézus az emberlét tragikumára, a szenvedésre és a halálra emlékeztet szüntelen.

Adakozni csak az tud, akinek van miből, aki megajándékozott ember. Az adakozás nem zseb, hanem szív kérdése. Lásd a gazdag ifjút és a szegény özvegyasszonyt. Az adakozás szüntelen adás, nagylelkű tékozlás. A názáreti szegény volt, mégis adakozó életet élt, hisz mindenét odaadta, még az életét is. A császárnak megadta, ami a császáré, Istennek, ami az Istené.

Ma sincsen ez másként, a Názáreti csak azokat tudja megajándékozni a csodáival, Isten irgalmas szeretetével, gyógyító erejével, akik készek elfogadni azt. Az adni és kapni szüntelen megvalósulása nélkül nincs igazán élhető emberi élet. A legnagyobb szegénységi bizonyítvány az, mikor se adni, se kapni nem tudunk.

Mert akár élünk, akár halunk, az Isten tenyerén vagyunk, és ott is maradunk. Jézus mondja: „Az én Atyám házában sok hajlék van.” Ez az a paradicsomi hely, ahol nagyon jó lenni, mert az ő irgalmas szeretetében elmerülve közünk lehet egymáshoz, élőknek és holtaknak egyaránt, és egy lélek leszünk mi mindnyájan az Isten tenyerén.

Mintha csak ezt mondaná népének az Úr: ha én leszek az Istened, ha jóban leszünk és bízunk egymásban, akkor nem káromolsz, nem készítsz bálványokat, tiszteled a szüleidet, nem lopsz, nem ölsz, nem veszed el a másét. A kettőnk jó kapcsolata lesz a garancia: a törvénynek barátja és nem ellensége leszel. Nem a törvény betűje, hanem annak lelke fontos, , mert „a betű megöl, a lélek megelevenít” – miként Pálnál olvassuk.

A bibliai bölcs szerint az életünkben mindennek megvan a maga ideje. A Szentírásban a kronosz és a kairosz is szerepel: a kairosz a rendelt, a különleges idő, amely valamire adatik nekünk, a kronosz pedig a telő-múló idő, amelyben éljük az életünk. Ily módon mindennek megvan az ideje, de nekünk kell eldöntenünk, mikor és minek jött el az órája.

Az úrvacsora testi-lelki táplálék és erőforrás számunkra is, hiszen mi, emberek pszichoszomatikus lények vagyunk. Krisztus kenyerének a megtörése azt jelenti, hogy az igazi szeretet töredelmes szeretet, vagyis áldozatokkal jár. Szép magyar nyelvünkben a törődni szóban is benne van a szeretet töredelmes, áldozatos mivolta.

„Én és az Atya egy vagyunk” – mondotta Jézus, mert ők szorosan összetartoztak. Jézus Krisztus életében nem a kereszté volt az utolsó szó, hanem a feltámadásé. A magyarság keresztjét nagyrészt a trianoni békeszerződés teszi ki. Területeket, és magyarok millióit veszítette el az ország. Mégis tudjuk, hogy a határokon túl élő magyarsággal összetartozunk.

Isten életünkben adott ajándékaiért hálásak lehetünk. Olyan sok kincset kaptunk a Teremtőtől, egy életre eladósodtunk, de a legnagyobb kincsünk az ő irgalmas szeretete, amely által összetartozunk egymással és vele.

Sokan félünk az időtől, mert ha éveink elmúlnak, az az öregség és a halál rémével fenyeget. „Az idők gonoszak, ezért áron is megvegyétek az alkalmakat” – írja Pál apostol. „Még nem jött el az én órám” – mondja Jézus a kánai menyegzőben, Máriának, mert jól tudta, hogy mikor minek van itt az ideje.

Nem mindegy, hogy a félelem, vagy a bizalom határozza meg életünket. Ez már csecsemőkorunk első hónapjaiban eldől. A „magára hagyott” csecsemő léte félelmet, a „fölkarolt” kisgyermeké pedig bizalmat generál. Az ősfélelem esetén mindig mindentől félnie kell, míg az időben gondoskodásban részesülő gyermek megtanul bízni az ősbizalom által.

Bármit mondanánk az édesanyáknak vagy az édesanyákról, szavaink aligha lennének méltók arra, hogy az ő nagyságukat, anyaságuk titokzatos mélységeit és szépségeit kimondjuk velük. Mert erről csak ők maguk tudnának szólni, hiszen ők az anyaság titkának tudói. De ők szerényen hallgatnak.

Megdöbbentő, hogy sokakat még egy világméretű járvány sem tud türelmesebbé tenni. „Tövis adatott” a mi testünkbe is, a pandémia tövise, amelyet csak az isteni kegyelem által viselhetünk el. Megértésre, együttérzésre, védőoltásra és türelemre van szükségünk ahhoz, hogy e járványt túlélhessük.

A zörgető Jézusnak is nehéz lehet az ajtó előtt állnia és mindhiába várnia a zárkózottságunk miatt. Mert nemcsak a házunk ajtaját kell megnyitnunk előtte, hanem a lelkünkét is. Mennyi mindenről nem szeretünk beszélni, van, amire még emlékezni sem akarunk, egyszóval fájó sebeket hordozunk.

Életünk során sok minden történik velünk, amire nem szívesen emlékezünk, mert valamikor hibát követtünk el, egyszóval vétkeztünk az ég ellen, önmagunk vagy egymás ellen. Egy kilencvenesztendős hívő asszony panaszolta, hogy mennyire bántják a hajdan elkövetett hibái, bűnei. „Tudom, hogy a könyörülő Isten háta mögé vetette a vétkeimet...

Ebben az új évben igenis, új életet kell kezdeni, mert az új bort új tömlőbe kell tölteni – idézte magában Jézus szavait. A régi, görcsös megfelelni akarás helyett bátorítás szükséges gyógyírként a lélek sebeire. Az új bort új tömlőbe tölteni nekem azt jelenti – morfondírozott magában –, hogy tanítványként élek, az Isten borából iszom, és másokat is megitatok, akik szomjaznak.

Az igazi reménység Jézusban, a Fiúban és a fiúságban van, mert őáltala mi magunk is fiak lehetünk, és Istenhez mint atyához kötődhetünk. Itt a hangsúly a kötődésen és az így létrejött kapcsolaton van, amely a létezés örök dilemmájára adhat választ nekünk.

„A gyermekeké az Isten országa” – mondja Jézus. Mert ők tudnak igazán lelkesedni mindenért, a betlehemi jászolért, a karácsonyfa alatt elhelyezett ajándékokért, amelyekkel azonnal játszani kezdenek. Gyermeknek lenni ugyanis azt jelenti: szüntelenül játszani, vagyis az álmokat, vágyakat, elképzelt történeteket valóra váltani.

Miután sikerült a nyílás fedelét levenni, a szárnyak egyre hangosabban verdestek. Óvatosan, kesztyűs kézzel nyúlt a nyílásba, ahol egy parányi madárka járta magányos haláltáncát. A család ujjongó örömmel vette körül, majd a kertben szabadon engedték az ügyetlen kis jövevényt. Boldogan elrepült. Talán Mózes érezhette így magát, amikor kiszabadította népét Egyiptomból, mint most ő, aki ezt a madárkát kimenekítette halálos rabságából.

Jézus tiszteletben tartotta a határokat, amikor így szólt a tanítványaihoz: „Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz.” Azután még ezt is hozzátette: „Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.”

Ilyenkor nagy a kísértés arra, hogy kimondjuk: elhagyott az Isten, magamra maradtam egészen, miként Krisztus a kereszten, aki szenvedésében így kiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Azonban később, a halála előtt nagy fájdalmak között így imádkozik: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”, mert újra átéli az Isten közelségét, a „velünk az Isten” csodáját.

A türelem a lélek gyümölcse, tehát isteni ajándék. A türelem szóban benne foglaltatik a ’tűrni’ szócska is. Csak az lehet türelmes, aki képes tűrni, eltűrni valamit vagy valakit, elviselni a nehézségeket, a neki adatott keresztet. A türelem nem tétlen lemondás, üres várakozás, hanem belesimulás Isten akaratába, elszánt kitartás.

Ha a szárnyainkról lemondunk, ha elfeledjük, hogy Isten szeretett fiai és leányai vagyunk, akkor csak botladozni fogunk. A szárnyalás nagy ellensége a nehézkedés, a gravitáció. Annyi minden lehúz minket, annyi nehézség terheli a lelkünket, hogy szinte lehetetlennek tűnik a szárnyalás. Azonban ha Krisztust követjük, szárnyakat kaphatunk.

„Ne gyűjtsetek kincseket, ne akarjátok birtokolni azokat, mert akárcsak ti magatok is, törékenyek, mulandók. Egyetlen kincs van, amely törhetetlen és örökké megmarad: a Kincsek Kincse, az én Mennyei Atyám szeretete.” Valóban semmi sem örök, csak az Örökkévaló. Ez az a mennyei kincs, amelyet érdemes begyűjteni, ez mindörökre a miénk lehet, és vigasztalásul szolgálhat törékeny földi kincseink elvesztésekor.

Jézus és az Atya bensőséges kapcsolata a mindhalálig tartó hűség foglalata, amely tragikus módon, a kereszten teljesedett ki igazán. Akinek szíve mélyén ez a hűséges Lélek lakik, az ugyancsak hű maradhat mindhalálig. Isten hűsége változhatatlan, örökkévaló hűség, amelyet senki és semmi nem változtathat hűtlenséggé.

Az erőszakos csend, az elhallgatott szó teljes elszigetelődéshez, mérhetetlen magányhoz vezet. Ezért jó megnyílni és „kiáltani”: imádkozni, beszélgetni, egymás szavát meghallgatni és komolyan venni. Eddig aligha volt alkalmunk minderre, hisz versenyt futottunk az idővel, az eseményekkel, magával az élettel. Azonban a vírus megtette, amit mi nem tudtunk megtenni: megállította e rohanó világot, kényszerpihenőre ítélve minket.

Létünk egy darabja mindig a másiknál van elrejtve. Bizonyára ezért fájhat nekünk annyira minden szeretetlenség, elutasítás, bántás, gyász. Ha a szeretet cserekereskedelme működésbe lép, akkor mindnyájan megkaphatjuk hiányzó részünket, a másiknál elrejtett darabkát. A Názáreti Jézus azért jött, hogy kinek-kinek odaajándékozza lénye hiányzó elemét.

Péter meglelte Jézusban a többet, a szántóföldbe rejtett kincset, a Fiúság ajándékát. Jézus is megtalálta Péterben a kincset, amelyet kősziklának nevezett, és amelyre egyházát építette. Erre épült és épül az egyház ma is, erre a néhány szóra: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia.” Péter vallomása nemcsak Jézusról, de róla és rólunk is szól. Mert Krisztus által mi is fiak és leányok vagyunk.

Amikor Jézus megismerkedik a samáriai asszonnyal, és beszélgetni kezd vele, kiderül, hogy a zsidó–samaritánus ellentét, a közöttük lévő mély szakadék áthidalható. A zsidók és a samáriaiak nem érintkeztek egymással, igazából nem ismerték egymást, idegenek voltak egymás számára. Azonban Jézus személyében egy jó „ismerősre” tettek szert, aki eloszlatta előítéleteiket a zsidók Istenével kapcsolatban.

Ha átéljük, hogy van bocsánat, Isten békessége minden értelmet felülmúlva csordultig betölti a szívünket. Ez a békesség a lélek békéje – nem mások határozzák meg, hanem önmaga gondoskodik önnön nyugalmáról, ha kell, az irgalmasság eszközével élve. A békesség olyan a léleknek, mint teknősnek a páncél: sok mindentől megvéd.