A „bibliás őrálló fejedelem”, Rákóczi György mélyen vallásos ember volt. Támogatta a peregrinációt, nyomdát alapított Váradon, templomokat építtetett, gimnáziumokat alapított, énekeskönyvet adatott ki a liturgia egységesítéséért.

J. I. Packer puritanizmuskutató hangsúlyozza: az Isten és az ember kapcsolata már e világon elkezdődik, s kiemelt történésként az úrvacsora perceiben. Megváltónk szenvedéstörténetében a vér mellett ott vannak a verejték- és könnycseppek.

A Károli-egyetem harmincegyedik születésnapja körül jussanak eszünkbe mindazok, akik hozzá hasonló módon, szívvel, tudással, hévvel igyekeztek hozzájárulni a mi „Károli oskolánk” gyarapodásához. Mindenkor szem előtt tartva: tanár, tudós kutató csak az lehet, aki a diákokat nem csupán oktatni, de elfogadni, szeretni is tudja.

Volt alkalmunk e szinte biblikus ízű borokból hiteles kóstolót kapni. Tokaj-Hegyalja egyik esperese, a Mádon szolgáló Zergi Gábor, ha barangolásaink közben benéztünk hozzá, jeles borászként és adakozóként mindig megajándékozott bennünket két-három palackkal, mondván: „ha jönnek az őszi betegségek, lábadozáskor egy-egy korty aszú segíthet gyorsabban talpra állni.”

E zsoltár újrafogalmazásai közül az egyik legszebb a Magyarországot is megjáró angol reneszánsz költő és diplomata, Sir Philip Sidney változata. A panaszdal a költő szorongattatásokkal teli életének tükörképe. A befejezés Dávid királyhoz méltó: annak bizonyosságát adja, hogy a szerző Istenben nem csupán Megváltóját, de verseinek legfőbb ihletőjét is tiszteli és szereti.

Az időskor és a vele járó megőszülés nem jelent még leépülést, embertársaink számára kedves külsőnk elveszítését, lehet akár boldogító élethelyezetek forrása. Egy családi példa: amikor jó pár éve unokáink közül kettőnek megmutattuk pár régi portrémat vörösesszőke, derékig érő hajú koromból, keservesen sírni kezdtek: „Neem, ez nem a nagymama!”

Barabás Béla 1929-ben, a szörnyű „szögedi” özönvíz ötvenedik évfordulójára megjelent memoárjából is kiderül, a Budapestről érkezett mentőcsapattal már az áradás kezdetétől részt vett az emberi életek és tárgyi értékek mentésében. A mostani árvíz múltával, az Emlékeim című könyve lelki és gyakorlati részleteivel közelebbről megismerkedve végtelen hála és megnyugvás töltheti el e mű online olvasóit.

A fokozott jelenléti kényszer sokak szemében fontosabb a nemegyszer ádáz nyári körülmények közötti kötelező óvatosságnál. A rendkívüli helyzetekben fontos körültekintéssel nemcsak és nem elsősorban önmagunknak és szeretteinknek tartozunk, hanem a minket e világra szólító Istennek, s az általa ránk bízott, nagyon változatos feladatoknak.

A pfalzi választófejedelmi székhelyhez, Heidelberghez a Kazimir-kollégiumban töltött diákévei óta hűségesen ragaszkodó Szenci Molnár Albert életének e meghatározó városában két asszonynak ajánlotta Imádságos könyvecskéjét, méghozzá nem is főrangúaknak. A játékos „könyvecske” kicsinyítő formával már önmagában bensőséges tartalmat sugall.

Hála Istennek olyan nagymama nevelt fel, akinek a szeretetszolgálat mindennapjai szerves része volt. Nem csupán egyházi keretek között, hanem a hétköznapokban is. Amíg Isten erőt ad hozzá, nem is fogok elszakadni életemnek ettől a nekem is sok örömet, megújulást adó elemétől, ebben az egyre inkább szeretet- és szeretetszolgálat-éhes világban.

Ahogy szaporodnak sokak lelki, anyagi nehézségei, mi több, az időjárási abszurditások is, úgy próbálnak egyre többen tévutas vigaszokat keresni. Legyenek azok napközbeni programhalmozások, vagy a mások éjszakai nyugalmát dúló „bulizások” mint a feloldódás ártalmas álmegoldásai.

A poéta születésének 200. évfordulójára jelent meg „A mi Petőfink – Petrovics Sándor pápai diákköltő versei és írásai” című könyv. A Dunántúli Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei a jubileumot ennek gondozása mellett színvonalas konferenciával és az Acta Papensia ebből szerkesztett különszámával, valamint Pefőfiről szóló tanulmánnyal köszöntötték.

Mindkét gesztus – a mai, itthoni s a harminc évvel ezelőtti, nagyon távol lezajlott kis esemény – ugyanazt a zsoltárt szólította elő bennem, hálaénekként, a 2024-es év halhatatlan ünnepeltje, Szenci Molnár Albert fordításában: „Hiába keltek fel reggel, / Nagy későn feküdni menvén, / Alig esztek a kenyérben, / Mit kerestek verejtékkel, / Holott kit az Isten szeret, / Annak könnyen ád eleget”.

„Azért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt, és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten között és minden testből való élő állat között, mely a földön van. És monda Isten Noénak: Ez ama szövetségnek jele, melyet szerzettem énközöttem és minden test között, mely a földön van.”

„Mikor pedig megszűnt beszélni, monda Simonnak: Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra. És felelvén Simon monda néki: Mester, jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, mégsem fogtunk ki semmit. Mindazáltal a te parancsolatodra kivetem a hálót. És ezt megtévén, halaknak nagy sokaságát keríték be; szakadoz vala pedig az ő hálójuk.” (Lk 5,4–6, Károli Gáspár ford.)

Szalárdi János így magasztalta a XVII. századi pfalzi Henriettát: „Ki, hogy nagy kegyes életű, szelíd, engedelmes természetű személy lévén, mindenekben maga megalázásával is, minden tehetségével azon igyekező volna”, [hogy alkalmazkodjék a pataki, s általában a magyar szokásokhoz]!

Egyszerre megható és gyakorlatias a XVII. század közepén született – és Tornától Szatmárig számtalan eklézsiában paposkodott – reformátor, Szőnyi Nagy István tanácsa: Közös muzsikálással hívogatni a gyermekeket az írás és a Biblia megismerése felé. Módszerét az egyházi óvodák az ő szeretetéhez és bölcsességéhez méltóan követik.

Zsombori Erzsébet 1987-ben települt át Magyarországra. A festőművész, akit örök játékosságához illően mindenki Zsimbinek szólít, a Szőnyi István Alkotóközösség és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete tagjaként budapesti galériát vezet Svédországban élő festőművész lányával, Mayer Hellával közösen, amely a zene és az irodalom otthona is.

Kosztolányi Dezső életének és életművének vannak református vonatkozásai is. A Károli-féle Biblia világában is otthonos volt, a szakrális tartalom mellett annak magával ragadó, el soha nem halványulóan szép magyarsága miatt. A reformáció öt évszázadának novelláiból című kötetben számos protestáns szerző mellett az ő egyik műve is helyet kapott.

„Hálát adok az én Istenemnek, hogy mindnyájatoknál inkább tudok nyelveken szólni. De a gyülekezetben inkább akarok öt szót szólani értelemmel, hogy egyebeket is tanítsak, hogy nem mint tízezer szót nyelveken” (Károli-fordítás, 1Kor 14,18–19). Ez voltaképpen intés a költői önmérsékletre, a nem agyonszerepelt életre is, amely Aranytól Pilinszkyig sok hívő poétát jellemez.

Észrevettem, hogy a gyertyatartó szárának fő ékessége egy finoman kanyargó íriszminta. Ezzel el is dőlt, hogy megvesszük ezt a ritka szépségű „fényhozót”. Éppen az íriszek miatt, legközelebbi, 1982-ben meghalt, nagyenyedi születésű költő barátom, Jékely Zoltán tiszteletére.

A festményen nincs komorság és nincs lakatlan kereszt, de a tavaszi templomkert üdeségéhez képest a harangszó hívogatására a templomba igyekvők látványa még a feltámadást megelőző fájdalmak hangulatát idézi fel. A húsvét vasárnapi feloldódást az üdvözültek ég felé emelkedő alakjának és a harang belsejében Jézus születését felidéző „kép a képben”-nek köszönhetjük.

A méltán nemzetközi hírűvé lett Vankóné Dudás Julinak, a magyar népi festészet egyik képviselőjének arcvonásai hatvanéves korában is megőrizték ifjúkori szépségüket. Láttam hasonlóan sugárzó idősebb férfiakat és nőket szűkebb hazám, Baranya falvaiban, a Székelyföldön, a Felvidéken, Somogyországban, a Tiszántúlon vagy Walesben és Norvégiában is.

Than Mórnak az 1848–49-as szabadságharc témájában készült festményét aprólékosan, pátosszal és életteli humorral elemzi Degré Alajos, akinek Visszaemlékezéseim c. munkája minden lapját a pontos megfigyelés, az élénk leírások, a tárgyilagos szemlélet jellemzi. Ezért a könyvéért méltán nevezhetjük őt a márciusi ifjak történetében leginkább eligazodó kalauznak, krónikásnak, művét pedig mindmáig nélkülözhetetlen forrásmunkának.

Sárospataki szállásunk faborításos mennyezetén észrevettem egy, a fa erezetéből csak jelzésszerű finomsággal kibontakozó babafigurát, egy „kisdedet”, olyan szorosan bepólyázva, ahogyan ez a pataki vár úrnőjének, Lorántffy Zsuzsannának ifjú anyai éveiben szokásban volt.

A mai olvasónak az tűnik fel, hogy Winthrop – Massachusetts állam első kormányzója (a XVII. században) – magát Jézust ajánlja fel helyettes családfőként, amíg ő szeretteitől távol munkálkodik egy Isten-központú közösség felépítésén.

Milyen nagy volt azoknak a didergető időszakoknak a száma, amikor a kétségbeesés s a tétlenség lett volna talán megbocsátható válaszunk, de mi minden ilyen alkalommal a munkát választottuk. Nem „önmegszentelési gyakorlatként”, nem dacból, hanem Isten sorsmenekítő üzenetének engedelmeskedve.

Ez a Napló tanújele annak, hogy Szenc szülötte nem csupán tiszteletünkre, de szeretetünkre is méltó, hiszen e feljegyzések minden sora személyes, szeretet- és életteli. Nagy ajándék számunkra, hogy egyéniségében a hitbéli mélység, az Istennek szolgáló alázat, a nagy teológiai tudás mellett sokszínű és őszinte embert ismerhetünk meg.

Nevét hallva az öröm vajmi ritkán jut eszünkbe. Pedig saját magánéleti vagy éppen hivatásbeli megaláztatásaink, csalódásaink napjaiban igazi támaszt és erőt nyerhetünk a Jeremiás könyve 15,16 üzenetéből: „Ha szavaidat hallattad, én élveztem azokat; a te szavaid örömömre váltak nékem és szívemnek vígasságára…”

Gyerekkorom karácsonyaira, a közös imádkozásokra, éneklésekre és a szerény ajándékok adta örömre visszagondolva – például egy négyéves koromban kapott, régóta vágyva vágyott, piros-fehér pöttyös labdára emlékezve – felidézem magamban első éveim nagyon különböző fenyőfáit is. Nálunk ennek a szép, illatos növénynek a gyógyító hatása is fontos téma volt.

Anyu vitézül állt az adventi vártán. December minden napjára kitalált valami meglepetést. Az egyik legszebb az volt, hogy megkérte keresztapám lovakért rajongó orvoskollégáját, egylovas szánjával vigyen el minket egy kis körútra, hadd élvezzük a karácsonyi hó – Thomas walesi lelkész költő szerint – „Krisztus nevére utaló ropogását: Crisp-Christ”.

A hit, a megtestesült diakónia és a keresztyén kultúra nagykövete, Trenovszky Cecília 1930-tól 2007-ig élt. Azok közé tartozik, akik nem fáradó segíteni tudásukkal örök példák számunkra. A református irodalombarátoknak ritkán találunk napjainkban méltóbb olvasmányt, mint a Cili című emlékkönyv. A kötet – északi testvérnépünk zászlajának színét is felidéző – finn címe ez: Faliszőnyeg kékből és aranyból.

A közelmúltban Sárospatakon, a XVI–XVII. századi református könyvkultúrát is tárgyaló konferencián igazi agapéban részesülhettünk. Szerepe volt ebben a helyszínnek is: ez a – napjainkban főleg menzaként szolgáló – intézmény Mudrány András szabolcsi és zempléni földbirtokos végrendelete jóvoltából a pataki dákok tápintézeteként szolgált.

Ne gondoljuk, hogy ez a kegyetlen emléktábla-rombolás nem több egyszeri eseménynél. Hiszen ma sem ritkák a Pápai Páriz Ferencéhez hasonló sorsok. Ha valaki lubickol a zajos-felületes szereplésekben, bármi is a hivatása, gyakran árnyékba borítja az önzetlen, csöndes szolgálatokat.

Eszembe jutott a korai, tizenhetedik századi Amerika, a zarándok atyák (és persze anyák!) korának egyik furfangja. Az Újvilág első, szegény időszakában, amikor a vasárnapi istentiszteleteket nem templomokban, hanem imaházakban tartották, a gyülekező-hívogató jelet rendkívüli találékonysággal úgy oldották meg, hogy egy-egy hatalmas termetű, már megtért, keresztyén indián kezébe óriási tengeri kagylót adtak.

A tizenkét gyermeket világra hozó Zsuzsanna nagyasszony a 34. zsoltár parafrázisát írta meg. Szövegének tizedik strófája győzött meg arról, hogy ezeket az anyai hangvételű sorokat csak női kéz vethette papírra: „Nosza, jertek előmben, édös magzatim, / Hirdessétek előttem, édös fiaim, / Ime megtanítlak az Úrnak új félelmére, / Az szent és jó életre / Szépön oktatlak.”

A Ráday Könyvár régikönyv-kiállítása bemutatójaként vettem kézbe egy ritka becsű kincset a Múzeumok Éjszakáján. Nem a kora teszi igazán értékessé John Bunyan A zarándok útja című, bibliai elemekben gazdag regény első kötetének 1867-ben megjelent, gördülékeny magyar fordítását, hanem a mű sok akkori fiatal lélekre gyakorolt hatása.

Miháltz Elek nagytiszteletű úr nem csupán prédikációkkal, majd méltó halotti orációkkal táplálta ötven éven át Magyarvalkó népét, hanem korának egyik leghíresebb és legnagylelkűbb pomológusa volt. – Fontos, hogy az igazi lelkek pásztorai minden időben – képletesen szólva – gyülekezeti tagjaik „pomológusai”, almáskert-telepítői legyenek, gazdagító, tápláló gyökerekkel!

Zsérci Molnár György Utrechtben folytatta teológiai tanulmányait. Hazatérése után szűkebb hazájában, Borsodban szolgált, Alsószuhán, Tornalján, Bánhorvátiban, Bőcsön. A vármegyén belüli vándorlás nem arról vall, hogy nyughatatlan, állhatatlan ember lett volna, csupán arról, hogy zokszó nélkül oda költözött, ahol abban a nyugtalan században szolgálatára szükség volt.

A sokoldalú és sokműfajú B. Tóth Klára hitről, hűségről, műveltségről tanúskodó kötete egyszerre kincseskamra és – festőművészi és írói énjéhez illően – sok színben villódzó kaleidoszkóp is gyerekkora helyszínéről, a sok jelentős magyar írónak, költőnek, képzőművésznek alkotó körülményeket nyújtó településről.

Szigeti Jenő tanár úr vajon miért fakadt ki olyan keserűen a látszatmeditácók, látszatfohászkodások ellen? Valószínűleg azért, mert az „én, én és megint csak én” típusú világias meditáció egyszerűen nem hagy időt arra, hogy gondjaink egyetlen igazi és igaz Megoldójára, Istenre tudjunk figyelni!

A máig becsben őrzött régi szőnyeg látványa, a Llewellyn-regény és a film, saját csodának tűnő lábra állásom emléke minden húsvétkor, vagy bármikor, ha a feltámadásra gondolok, Az apostolok cselekedetei 3,6 szavait juttatja az eszembe: „Péter pedig monda: Ezüstöm és aranyam nincsen nékem, hanem amim van, azt adom néked: A názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!”

A költő hitéleti olvasókönyve, az Olajág szerényen és szelíden arra próbálja rávezetni minden idők pünkösdöt ünneplő embereit, hogy a sok külső jel ellenére (a fehér galambot egyébként a niceai zsinat fogadta el Kr. után 325-ben a Szentlélek jelképének) ezeket a szent eseményeket ne ideigvalónak, hanem örökkévalónak tekintsék.

„...körülzártál engem” címmel új, nagyszabású kiállítás tekinthető meg a Ráday utca 28. szám alatt. A tárlat központi témája a csak Isten kezének oltalma alatt eltölthető (és sokszor csak így elviselhető!) élet.

Mindkét kép főszereplője az az Alexandriai Szent Katalin, aki a legenda szerint 285-ig élt, Maximinianus Daia császár idejében, s akit az ő pribékjei kínoztak és öltek meg, mint a pogányság ellen küzdő őskeresztyén amazont. Alig felsorolhatóan sok hivatás védőszentje lett ő.

A XVIII. század legnagyobb gyógyítóinak egyike mai szemmel szokatlan életpályát járt be. Köszönet illeti egy hívő holland professzor asszony, a bölcsész-orvostörténész Rina Knoff kutatómunkáját, aki reális és spirituális szempontok szerint vizsgálta ezt az életművet. Hiszen századunk betegeinek is sokat jelentenek a hit és a gyógyítás világában is otthonos orvosok.

Az egyetemes papság rokonszenves és sokak által gyakorolt elve egyházunkban közismert, az már kevésbé, hogy előfordult egyház- és színháztörténetünkben az a nem mindennapi eset, amikor ennek gyakorlója országos hírű színész volt. Méghozzá az 1839-ben született, 1899-ben meghalt teátrista, E. Kovács Gyula.

Húsvét idején érzékenyek leszünk mindarra, ami a feltámadás, a haláltagadás irányába mutat. Ezért is ütött különösen szíven az a két, nem mindennapian szép, fém könyvsarok, amelyek egy hatalmas méretű Bibliát óvtak évszázadokon át a lapozás roncsoló hatásától. Benda Kálmán egykori szobájában találkozhattam ezzel a két szép műremekkel, egy polcon aludták öröknek tűnő álmukat.

A Johann Sebastian Bach komponálta Máté-passió 1729 húsvétján került először színpadra a lipcsei Tamás-templomban. Az előadás meg nem érdemelt passióját tetézte: a hatalmas épület félig sem telt meg. Száz év múlva csoda esett: egy húszéves muzsikus, Felix Mendelssohn-Bartholdy oly erővel keltette életre a Máté-passiót, hogy azóta is húsvétjaink ékköve, sebeink gyógyítója.

Nem Kazinczy Ferenc volt az egyetlen református tanügyi vezető és vérbeli pedagógus, aki a zsidó vallást gyakorlókat a magyar nemzet szerves részének tekintette. Az ő személyiségét alakító Sárospataki Református Kollégium mellett ugyanezen elv szerint működött az összes református tanintézmény.

„A szecesszió világát is megidéző motívumok segítségével teremtett összhang jellemzi a János vitéz illusztrációit is. Költészet és képzőművészet fonódik meggyőző vizuális egységgé e költői sorozatában” – méltatta Merényi György Nikelszky Géza Petőfi művéhez készített illusztrációit.

Mindenki annyira magyar, amennyit az illető közösségért vállalni akar és vállalni tud. Március 15-e közeledtével mindig gondosan megmosom, megtörlöm azt az ugyan nem nyíltan zászlómintás, de piros-fehér-zöld üvegpoharat, amelyből egyik ükapám, az idősebbik Vaniss Gyula, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc örök emlékezetére ivott.

Füle Tamás felvételeinek sok egyéb mellett egyik fő érdeme és a nézők számára nyeresége az izraeli Negev-sivatagtól a szíriai Aleppón át az itáliai Arezzóig vándorló, a képek alkotójának mélységes istenhitéből táplálkozó, természetes ökumené. Ő valóban látó ember, de ugyanakkor láttató ember is, olyan egyéniség, amilyenre éppen manapság minden gyakorló keresztyén vagy a hittel még csak ismerkedő embernek nagy szüksége van.

Lüneburg, a Hanza-város iránti érdeklődésemet fokozták a váradi bibliához és Szenci Kertész Ábrahámhoz kötődő vizsgálódásaim és publikációim. A jeles nagyváradi nyomdász után egy generációval később élő Pápai Páriz Ferenc azt írta Szenci Kertészről szóló versében: az ő tipográfiája holland betűkészlettel dolgozott, az Elzevirek méltó magyar követőjeként.

Budapesti és péceli tanácskozásokon, kiállításokon méltán szerepel kitüntetett hangsúllyal Ráday Pál fia, Gedeon, a jeles könyvgyűjtő, költő és életének 1737-től 1779-ig hű társa, Szentpéteri Katalin. Szerelmi házasságuk alatt Katalin, bár sok bánat, gond, többszöri gyermekhalál is sújtotta őket, megőrizte napsugaras kedélyét, játékosságát, s férjében sem csitult a könyvek iránti szomjúság.

Egyik felekezet történetében sem ritka ártatlan lelkipásztorok, s nem egyszer a tanításnak elkötelezett emberek üldözése, megcsúfolása. Ha valaki – mint e sorok írója is – a kora újkor, a tizenhatodik század vége és a tizenhetedik század egyház- és irodalomtörténetének kutatója, gyakran találkozik ilyen esetekkel.

Szalai Lászlótól hallottam először a Hajnalfény Orvoscsoportról. Első e témát érintő beszélgetésünkkor idéztem neki a jelen írásom címéül választott mondatot Pécselyi Király Imre tizenhetedik századi prédikátor és dalszövegköltő remekéből, az új Református énekeskönyv 204-es számú, „Krisztusom, kívüled…” kezdetű dicsérete harmadik versszakának második sorát.

Nagy Gáspár karácsonyköszöntő kötetéből kiragyog egy olyan költemény, amely egyenesági rokona az 1931-ben ötödikes, dóczista Szabó Magda rendhagyó, a maga idejében nagy port kavart irodalomdolgozatának: Munkácsy Mihály Ecce homo! című világhírű festményének ihletésére a mellékszereplők egyikét, a kiskutyát tette meg a szakrális témájú kép főszereplőjének – egy szabályos református gimnazistától a legkevésbé sem várt módon.

Számtalan bolt előtt láttam Hollandiában, már novemberben, játékszánba fogott, plüssből, bársonyból fabrikált rénszarvasfigurákat. Finnországi utaim egyikén pedig igazi társaikat, számomra mégsem ők az advent „heroldjai”, hírnökei, hanem a gyerekkoromban, Pécsett szerzett élmények. Nem a rénszarvas húzta változatban, hanem igazi lovasszánként, amely az előbbieknek legfeljebb távoli, de nem kevésbé mesébe illő rokona.

A XIX. századi Kolozsvár és környéke legnevesebb fotográfusa, Veress Ferenc munkáinak színét-javát mutatja be Kincses Károly művének anyaga, informatív kísérőszövegekkel. Találkozhatunk benne szép tájképekkel, nevezetes épületekkel, a város életét meghatározó személyiségekkel. „Kossuthos” képéről egy örök gyermek néz ránk, akire Isten felnőtti szolgálatokat bízott.

A Marie–Pierre kapcsolat fokozatos kibontakozásának, virágba borulásának olvasása közben nagyon hasonló szerelem jutott eszembe, noha ez a házaspár, a XVII. század elején, nem lett a „radioktivitás hőse”. Őket, a mi Szenci Molnár Albertünket és német Kunigundáját a hit hozta össze, míg a lengyel lányból lett világhírű tudós nőt és a „neki rendelt” francia fizikust a kutatás szenvedélye.

Darnay Kálmán Kaszinózó táblabírák című anekdotagyűjteményében a hangsúlyosan katolikus írások között – nagy örömömre – találtam szép számmal református epizódokat is. Így többek között Sebestyén Móses nagytiszteletű úrról, Kisfaludy Sándor barátjáról, aki Sebestyén Gyulának, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójának, nemzetközi hírű rovásírás-kutatónak a nagyapja volt.

Az Úr az özönvíz közeledtekor nem egy ereje teljében lévő ifjút, hanem a hatszáz esztendős Nóét bízta meg az emberi nem és az állatvilág megmentésével.

A vasárnapot sok művész ábrázolta irodalmi művekben, zenei alkotásokban, festményekben. A vizuális alkotások sorában itt csatolom a számomra legkedvesebbet, az interneten is szinte óriásira nagyítva bukkantam rá, az első világháború előtt oly népszerű lipcsei képeslapgyártó cég, az IMITA Ölkunst Postkarte elég terjedelmes galériájában.

„Udvarának legszebb ékessége a szellemi értékek kultusza volt. Irodalom, művészet, közoktatás nem olyan módon talált oltalmat, mint valami középkori kényúrnál… ő az első magyar uralkodó, aki a szó modern értelmében kultúrpolitikát csinált, mert tudta, hogy az államok hatalma népük műveltségén, polgárosodásuk tökéletesedésén nyugszik.”

Az érett korú Dávid és egész Izráel hangszerek egész „seregletével” dicsőítette Jehovát, komolyságot és vidámságot képviselő hangzásokkal egyaránt. S egy közelebbi példa: a szakrális zene huszadik századi angol alténekesnője volt Kathleen Ferrier, akit hazájában „lancashire-i rózsá”-nak becéztek. Ő ugyanolyan hitelességgel adta elő Händel és Bach műveit, mint szerelmes és tréfás angol népdalokat.

Cotton Mather egyszerre foglalkozott a test és a lélek dolgaival: egyik művében – Erzsébet az ő szent visszavonultságában (1710) – a gyermeket váró asszonyoknak segített. E „kismama-életvezetési” könyvben többek közt ez a szép gondolat olvasható: „Ó, engedd, hogy Szentlelked most korai lakozást vegyen benne (tudniillik a magzatban!). Ó, formáld és töltsd el, tedd dicsőségedet hirdető örök hangszerré a világban.”

1956 őszén először a János vitézre, majd nagyszüleimhez és keresztapámhoz való kötődésemre hivatkozva akadályoztam meg, hogy szüleim új hazába vigyenek. Öt és fél éves lélekkel nagy valószínűséggel én is éreztem azt az aknazárakat, töltött fegyvereket lebíró védelmet, amelyet anyanyelvünk, költészetünk, s Petőfi, Arany János és József Attila mellett valóban minden ismert versíró lángelménk jelent.

A dohányzásellenes régi intelmek közül talán a legjobb Thomas D’ Urfey (1653–1723) verse, amely közeli rokona egy magyar szerzetes-költő, Faludi Ferenc A pipárul című költeményének. Mindkét vers központi gondolata: a pipázás porrá és hamuvá válásunk siettetése.

Az első állandó – méghozzá a közönséget huszonegyedik századunkhoz illően megmozgató, interaktív –, Csokonai Vitéz Mihály életét és munkásságát bemutatókiállítás, 2021. január 22-én nyílt meg Csurgón, Legalább álmodj velem címmel, egy horvát–magyar régiós pályázatnak köszönhetően.

Először az apostolok sem örömet, inkább félelmet éreztek, a feltámadó szél és a lángnyelvek közepette, s mégis, ezt halljuk Kodály Pünkösdölőjében: „Felállott Szent János, / Meglátott egy várost, / A pokol kapuját / Földig le tapodta. / Mennyország ajtóját szépen kinyitotta.”

B. Tóth Klára festőművész – restaurátor, költő – alkotásának többlete a csodálatos képen kereszt alakban hullámzó, örvénylő, a szemlélők lelkét is magával sodró víz, amelyet csodálva eszembe jut irodalmár-művészettörténész anyám egyik lírai feljegyzése: ő vízkereszt ünnepét pontosan így, hullámokból, vízpászmákból fonott keresztként képzelte el.

Thomas Ender festőművész már tizenkét éves korától a Bécsi Képzőművészeti Akadémián tanult. Magyar vonatkozású képei még életében a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának kincsei közé kerültek, a Waldstein-gyűjtemény részeként, köztük az itt látható gyönyörű sárospataki festménnyel.

Egy a személyes, fájdalmas élményeim közül. Amikor az orosz–ukrán háborúban rommá tett mariupoli szülészeti klinika két áldozatáról, egy fiatal anyáról és az anyaméhben megölt gyermekéről szóló rekviemem megjelent, a sok együttérző, vigasztaló visszajelzés mellett gyakoriak voltak a durva megjegyzések is.

A jelenet középpontjában Jézus látható. Fehér arca, finom, fehér keze, hófehér öltözéke szinte világít a tanítványok színes köntöseinek, köznapi, „vacsora közbeni” arcainak körében. Előtte egy pohár vörösbor, kezével megérinti a kenyeret, de látszik rajta, ez számára nem lakoma, hanem búcsúzás (ha nem is végleges!), attól a közösségtől, amely élete céját és értelmét megértette.

Ez a jegyzet elsősorban azért született, hogy felhívjam a figyelmet Elek Ágnes, a Csabdiban lakó református textilművész kiállítására, a Melyik a fenntarthatóbb? cím és tematika alapján, amelyben látszólag igénytelen, de valójában nagyon sok lehetőséget rejtő anyagok sorából alkotott sok-sok maradandó szépséget, ékességet.

Bölcs és rövid intelem. Ezt hivatást töltik be a kórházlelkészek, illetve, a könnyebb esetekben, a betegeket otthon ápolók. A gyógyszerek mellett a beszélgetésnek fontos szerepe van a felépülésben. Testünk és lelkünk egyidejű gyógyítását nálunk éppen Pápai Páriz Ferenc kezdeményezte.

Számtalanszor végigolvastam az 1607 decemberétől 1662 januárjáig élt Kemény János és Lónyay Anna egymásnak írott, páratlan szépségű leveleit. Minden történelmi viszontagság ellenére harmonikus volt a házasságuk, amelyben az első helyen mindig Isten szeretete állt, s azzal szoros egységet alkotott kettejük szerelme.

Miért kellene öregnek lenni ahhoz, hogy félig tárt kapucskán kikandikáló falombok és virágok láttán védett kertről álmodozz? Ódon fal láttán csak gyerekkorodban érzékenyülhetnél-e el? A múlt szeretete velünk született; a múlt gyermeket s nagyapát egyaránt megindít, nem kellett ehhez más bizonyítás, mint anyáink regéi…

A három bölcs és a betlehemi csillag gyakori vándormotívum Joszif Brodszkij orosz–amerikai Nobel-díjas amerikai költő, esszéíró lírájában. Már élete „szovjet” korszakában sok karácsonyi művet írt; ezek számát amerikai évtizedeiben gyarapította. A születés ünnepéhez kapcsolódó költeményeinek gyűjteménye, a Karácsonyi versek Soproni András fordításában jelent meg, közvetlenül karácsony előtt.

Lélekerősítő szellemi és lelki ajándék Udvardi Erzsébetnek, a „fény festőjének”, a balatoni piktúra egyik mesterének – elsősorban téli és karácsonyi témájú – képeiből összeállított kiállítás. Megjelennek az egykori Rudnay Gyula- és Bernáth Aurél-tanítvány gazdag badacsonytomaji műteremhagyatékának gyönyörű bajai és balatoni képei is.

R. S. Thomast, az 1995-ben költészeti Nobel-díjra jelölt walesi írót életének e szakaszában személyesen is megismerhettem. Találkozásunk idején már elkészültem egy csokornyi versének fordításával, s a magyar változatokat angolul be is mutattam neki, elnyerve jóváhagyását.

Most, amikor már a második karácsonyt éljük meg szorongások, szorongattatások árnyékában, mindenkinek szívből ajánlom, gyűjtsön erőt, örömet, energiát Jézus születéséből, s szerezzen sok, apró örömet szeretteinek saját készítésű, egészséges és játékos külsejű finomságokkal.

Egyik sem olyan selymesen aranyfényű, ínykímélő és természetes édességű, mint az a dió, amelyiket 1990 őszétől kezdve többször is kaptam ajándékba: Zilahon született, későbbi csurgói „Refi”-igazgató dédapám szűkebb pátriájából, az ugyancsak partiumi Kraszna református parókiájának kertjéből.

Az énekeskönyvek nemcsak egy-egy nemzet keresztyén életének, kultúrájának részei, egyszersmind az egymástól távoli gyülekezetek párbeszédét is erősítik. Az 1980-as évek végén Mátraházán, a lelkészüdülőben együtt tanulgattuk a korábbi énekeskönyvünkben nem szereplő, „Ó, terjeszd ki, Jézusom…” kezdetű éneket, mely svéd népi dallam, s magyar szövegét Túrmezei Erzsébetnek köszönhetjük. Mára e dal nálunk is közkincs.

Amikor sokukra rátört az emberi tudománnyal le nem küzdhető testi vakság, övék maradt a belső látás, a „legfőbb orvos” ajándéka: Jézus Krisztus, a világ világossága. Ezért szolgálhatott „homálosodott” szemekkel is Zsindelyné Tüdős Klára, a hitet és tudást ötvöző, anyaszívű asszony.

Ami az „énidőt” és az Isten kegyelméből sokfelé figyelni tudó női természetet illeti, mi, számtalan hivatásban helytállni igyekvő anyák és nagymamák e kérdésben külön ajándék részesei lehetünk. Ennek lényege, hogy apró gyermekekkel körülvéve is tudunk egyszerre rájuk és – mondjuk – egy bármilyen műfajú kéziratra figyelni.

A Pápai Páriz Ferenc által idézett Lucianus-mondat voltaképpen nemcsak visszaemlékezés az elhunyt professzor pestis verte városához való hűségére, hanem a már haza, Erdélybe készülő ifjú magyar „medicus” tömör, őszinte önvallomása és egyben életprogramja is: „A hazai füst hasznosabb, mint a külhoni fény.”

Az önmutogatás helyett bizonyítani kell – üzeni Szentandrássy István a vele készült beszélgetések egyikében. Ha valakiről, akkor róla elmondható, hogy hitvallása műveinek szemlélőit gazdagító valóság. Életműve nemcsak a roma közösségé, nem is egyedül Magyarországé, hanem a hitet, a tehetséget és a „vállalt sorsok”-at szeretni tudó embereké.

Az újabb és újabb vírusvariánsok nyomán laikusok és szakemberek nyilatkozatai is azt sugallják nekünk, sőt olykor egyenesen sulykolják belénk, hogy a mostani, a korábbiakhoz képest most szinte rózsásnak tűnő járványhelyzet olyan csalóka, mint a délibáb a forró hortobágyi levegőben.

Fábián Janka Cholera-napló című könyve a koronavírus járvány idején íródott. A könyv képzeletbeli napló bejegyzéseinek idején tomboló betegség, a kolera pusztító rombolását mutatja be. A könyv mottója Jókai Mórtól származik: „Néha a természet, ez Isten írtó keze egész népeknek ad fenítő tanítást.” (Szomorú napok)

A Filippibeliekhez írt levél jelenünkre is érvényes biztatása: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek.” Az „örüljetek” kétszeri megjelenése mellett az üzenet nyomatékát két további szó jelzi. Az egyik a „mindenkor”: Isten nem elégszik meg azzal, ha kizárólag a boldogító időkben tudunk örülni. Az „ismét” is ennek igazságát erősíti.

III. Ferdinánd nemeslevelet adott Medgyesi Pálnak, nagyra becsült puritán szerzőnknek. Az okirat tartalmát 1643. február 11-én, a Szatmár vármegye azonos nevű városában tartott nemesi közgyűlésen hirdették ki. Medgyesi Pál a hivatalos kihirdetés után sem élt a császártól kapott nemesség jogával nem vette fel a „Medgyessy” családnevet.

Kodály Zoltán páratlan szépségű gyermekkari művét, a Pünkösdölőt sok-sok évtizede szeretem. Ez a hatalmas, legalább tíz percen keresztül csak a gyermekhangok erejére, szépségére és a karmester érzékenységére, tehetségére bízott, hangszeres kíséret nélküli művet 1929-ben mutatták be.

Éppen negyven éve dedikálta nekem atyai barátom, Jékely Zoltán az Isten madara című könyvét. A közben eltelt évtizedek érlelték meg bennem a sorok megértését, és hoztak elő egy másik párhuzamot, Georg Neumark 1657-ben írott, manapság minden napunkat záró dalát, amelyet magyarul Ki Istenének átad mindent... címmel énekelünk.

Petrőczi Éva József Attila-díjas költő A hatvanhetedik napon című verse az „egy börtönből menekített verssora” alcímet viseli. A szöveg végi keletezés tanúsága szerint a Nehru-parton, 2021 tavaszán keletkezett költemény Jékely Zoltán „Isten madara” című elbeszéléskötetének a költőnő számára készült dedikációjához kapcsolódik.

A humorban is bővelkedő köszöntővers időszerű versszakát kaptam meg, Arany János és barátja, Szász Károly püspök-irodalmár közösen fogalmazott gondolatait: „Boldogságod fénye legyen szép szivárvány, / Rajta, mint egy hídon, szép tündérek járván, / Ne bántson a métely, sem másféle járvány, / Hanem oly erős légy, valamint a márvány.”

Szakácsné Kozári Piroskával akkor találkoztam közelebbről, amikor huszonöt éves, ifjú tanárnőként valósággal „berobbant” a kicsi, de színvonalas pécsi Szent István téri Általános Iskola negyedikesei közé, Jankó Nóri néni osztályába. Mosolyából és dús kontyának minden fürtjéből sugárzott az életerő és az energia.

Mikes Kelemen,a Törökországi levelek szerzője édesanyjának, Torma Évnak atyafiságába úgy kerültem, hogy zilahi születésű dédapám, Vida Károly, a Csurgói Református Gimnázium igazgatója, a Huszár bárói család elszegényedett ágának, közelebbről Huszár Jánosnak a leányával, Adéllal kötött szerelmi házasságot, így ő lett az egyik dédanyám apai ágon.

Kezébe vesz az ember egy 1936-ban készült, nyíltan és vállaltan propagandisztikus célzatú, a köztudatban, úgy vélem, ismeretlennek számító, mert nem a megszokott „trianoni térképes”, megfakult, nyolcvannégy esztendős kártyát, s máris egy rendhagyó történelemóra, sőt – közvetve – legújabb kori egyháztörténet-óra részese lehet.

A Medgyessy-címerben látható zöldellő fenyőfa nem a címertani közhelyek egyike, hanem végtelenül megható módon – akár az értékes okirat megmenekülését is szimbolizáló, pontosabban ezt az örömteli tényt évszázadokkal a tűzeset előtt kiábrázoló – vigasztaló látvány.

Az evangélium számtalan úton-módon köszön ránk, gyakran nem hivatalos „lélekújító-léleknevelő” alkalmakon, nem templomfalak között. Hanem akár egy viharvert képeslappal, egy 1948-ban, 85 évesen elhunyt, tehetséges, de jócskán feledésbe merült német impresszionista kismester, Meinzolt beszédes, bennünket ezen az idei őszön és télen különösen is megszólító festményének másolatával.

A Quarles-féle zsoltárváltozat olyan könyörgéssel kezdődik, amelyben a szerző nem a múzsák, inkább a vallásos költészetben legfontosabb ihletadó, a zsoltáros király, Dávid segítségét kéri. A fokozás kedvéért a második versszak nem a szomjazó szarvas ismert képével indul, hanem a szomjúhozó föld és virágok sokkal csekélyebb szenvedésének felidézésével.

A svájci reformátor gazdag írói hagyatékának ritkán emlegetett darabja a szövegváltozatomban olvasható Pestisdal. Szellemiségéhez ragaszkodtam, de a mondanivaló kibontása érdekében megkomponáltabb versformába tettem át a betegágyi kínok között írott sorokat.

Franciscus Pariz Papai (Pápai Páriz Ferenc) hivatásainak száma igazi polihisztort mutat: orvos- és bölcsészdoktor, filozófus, szótárszerkesztő nyelvész, író. „A béke embereként” tartják számon. A rendíthetetlen hit és hűség jellemzi. Úti feljegyzéseiben megtalálhatók a hitéleti elemek. Többek között bölcsészdoktor, filozófus, szótárszerkesztő nyelvész, író, orvos és kollégiumi tanár is volt.

Az öreg Simeonról / többet szól a fáma, / aki Jézust régóta várta-várta, / s akinek faág-karján repeshetett a Gyermek aztán, / ott, a templom szentséges mélyén...

– Petrőczi Éva József Attila-díjas költő versét adjuk közre

Egy polgárcsalád lakhelye volt valamikor a XVII. században, mégis „Isten házának” érezhetjük. Mert olyan ház ez, amely a bennünket a templomtól távolmaradásra kényszerítő nehéz időkben sugárzó üzenetet küld: az egyetemes papság elvét vallók bízhatnak abban, hogy a hitben élők számára minden helyszín, akár még a saját otthonuk is, templommá válhat.

„Civil” nagymamaként igen meghatódtam, és megörültem a váratlan üzenetnek, amelynek minden libbenése azt mondta nekem: „Ne félj, nagymama, fogunk még találkozni, sátrat építeni, a zongorát nyúzni és énekelni!” Az üzenő pertlit hátrahagyó három kislányról pedig Debrecen egyik püspöke, Nógrádi Mátyás jutott az eszembe...

Úgy vélem, mi, vagyis az éppen tíz főt számláló kis családi gyülekezet, kimondatlanul, szavak nélkül megéreztük ezt, amikor ki-ki elcsomagolta a maga szőlőadagját. Hiszen minden kicsiny szőlőszem maga a biztatás, a túlélés, az egészség napjainak ígérete. Pontosan úgy, ahogyan a magyar közmondás tartja: „Lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér.”

Fekete Borbála gazdag hortobágyi képanyagából ezúttal négyet mutatunk be. Az idei nyarunk időjárási és lelki zivatarokkal terhelt légkörére – bár évtizedekkel ezelőtt készült – drámaian emlékeztető Vihar előtt és Eső után címűt, valamint a szemérmes-halk, minden önsajnálattól mentes önéletrajzi vallomásnak beillő Tavaszt, amely azt jelképezi, hogy kicsiny falvak szülötteként...

A közelmúltban jelent meg Lábadi Károly „hazanéző” remeke. A horvátországi Eszék-Baranya megyében, Eszéktől, a szerző és felesége korábbi lakó- és „magyarságszolgálati” helyétől harminchat, a magyar határtól mindössze tíz kilométerre fekvő Vörösmart községről. Az író a magyar szellemi életnek itthon és a Délvidéken is fáradhatatlanul működő szolgálattévője.

A történetben az a megható, hogy én a művésznőnek soha, egyszer sem meséltem erről a bennem mindmáig elevenen élő gyerekkori rajongásomról. De egyik közös tulajdonságunk, a bennünk makacsul és megtörhetetlenül élő gyermeki lélek mégis a felszínre hozta ezt a nagyon kedves emlékemet.

Hetvenéves lett a Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma, amit a 70 éves a Múzeum című időszaki kiállítással ünnepelnek. Az évforduló alkalmából Petrőczi Éva József Attila-díjas költő versben köszönti a sárospataki intézményt.

A költemény címe: A bokályos házban

Még a karanténidők kezdetén tette közzé Bellai Veronika, az egyházi zene egyik igazi elkötelezettje az alábbi gyönyörű könyörgést. E ritka értékű lelki ének, zenei kincs megosztásához hozzáfűzte: a walesi és angol nyelvű változat meghallgatása után ezt a dalt jó volna magyarul is elénekelni, közkinccsé tenni.

Sok minden eszünkbe juthat erről a grafikáról. – Ez a kéz, ez a szent tenyér mindnyájunk felé kitárul, érdemeinket és hibáinkat nem tekintve, csak és kizárólag azt nézve, hogy segítségére, nyugalmat árasztó jelbeszédére rászorulunk. Mégpedig minden időben, de a nagy megpróbáltatások idején – amilyen az elmúlt három hónapunk volt – különösen.

Akármilyen gonddal próbáljuk mostanság családunk és önmagunk napjait élhetővé tenni, nagybetűs, nem ok nélkül féltett kis Életünkről, annak feltételeiről valójában Istenünk gondoskodik. Mi annyi részt vállalhatunk mindebből, amennyi emberi erőnkből, szeretetünkből telik.

A bazsalikom már a nevével is prófétál: az Abakum szó, a szent férfiú héber neve egyben a kicsi „illatpetárda” elnevezése. Habakuk júdeai próféta a gonoszok szerencséjét kárhoztatva megátkozza a kapzsi gazdagokat, és dicsőíti a népe ellenségeit legyőző Istent. Kispróféta, aki a pusztulás közelében az élet illatát, a szenvedéseket enyhítő – sőt akár feledtető – illatot jelenti.

Sokan hiszik azt, hogy a puritánok kizárólag boszorkányégetéssel, fenyegetésekkel, komorsággal rakták teli a XVII. századot. Hadd tegyem most közkinccsé szép – és jelenlegi nehéz, vírus verte napjainkban talán egy kicsit vigasztaló – cáfolatként Medgyesi Pál szavait. Mint lelkésztársai, ő sem volt modern értelmezés szerinti műfordító.

Az Ég madarainak szeretetét két, erősen különböző természetű embertől tanultam meg: férfi dajkai lelkületű, minden fájdalmat és félelmet oldani tudó nagyapámtól s egy aggastyáni korban elhunyt, látszólag nagyon komor, világhírű walesi lelkipásztor-költőtől, R. S. Thomastól, akit 1995-ben, személyes találkozásunk évében irodalmi Nobel-díjra is jelöltek.

Érdemes megismerkednünk ezzel az 1866. november 14-én keltezett, egyszerre szomorú és reménykedő, csüggedt, ugyanakkor Istennek hálás levéllel, amelynek minden sorában érződnek a három hónapig pusztító kolerajárvány félelmei és akkori embertársaink bénult tehetetlensége.

Olyan, a zsinat-presbiteri elv alapján megtartott, a „walesi bárdok” erejére, hősiességére emlékeztető pünkösdölés részese lehettem, hogy feledni tudtam minden honvágyat. Igaz, csak plusz négy fokot hirdettek a hőmérők, mégsem hiányoltam többé a hazai pünkösd tündöklő napfényét és pompás, kibomló pünkösdi rózsáit.

Nehéz időket élünk, ugyanakkor ez a korszak elhozta nekünk a kicsinységükben is nagy értékű vigaszok, az igazabb értékrendek felismerésének esélyét. Eközben jusson az eszünkbe a jelenkorunk fölényével naivnak ítélt, de ezekben a napokban gyógyító erejű Eleanor Porter-regény, Az élet játéka is. Merjünk Polyannák lenni!

A szőlőtő nem mi vagyunk. De a szőlővesszők és a reménykedő, kicsiny szőlővirágfürtök, Isten rendelése szerint: igen. Emberi cselekedeteink, vállalásaink békeidőben és vészhelyzetben egyaránt nagyon fontosak ugyan, de termőre csakis akkor fordulhatnak, borrá csakis akkor nemesedhetnek, ha az első, a döntő helyre Teremtőnk szándékait állítjuk.

A fürtös gyöngyikék, / (e mai képet feledni nem lehet!) / az úrasztali csokor / biztató, mecseki-kék / mosollyal válaszoló virágai, / tulipánokkal, gerberákkal / és Csokonaink kertjéből / való nárciszokkal – / ők voltak a gyülekezet. – Petrőczi Éva Cairns-Lengyel Henriett és Bereczky Ildikó lelkésznőknek ajánlott költeményét közöljük.

Thaly Műfordítások címmel tervezett, 1917-ben sajtó alá rendezett kötetét egy raktári tűz elpusztította, darabjai közül csak néhány menekült meg. Így a 479. dicséret is, amely bekerült a Hallelujah! énekeskönyvbe. „Míg az angol eredeti – írja Bódiss Tamás – az útkeresésre, a német a hitben járásra teszi a hangsúlyt...”

Johann/János doktor, aki az osztrák főtörzsorvos, Bée beosztottjaként is ember és magyar tudott maradni a szörnyű helyzetben, azonnal felismerte, Batthyány öngyilkossági kísérletének hátterében nem a halálfélelem, hanem egyéni és közösségi méltósága megőrzésének szándéka volt.

Apaszívű természetéhez akkor kerültem közelebb, amikor a '80-as évek második felétől gyakran megfordultunk a még állami kézben lévő gimnáziumban. Itt kaptam példányt az 1931-es Csurgói diákalbumból, benne olyan emlékezésekkel, hogy dédapám tizenkét gyermekes apaként is saját véreinek tekintette diákjait.

Aki Budapesten járt az egykori Teológiai Akadémiára, később a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karára, élete végéig nem felejti el az ottani, gyönyörű hagyományt. Nevezetesen azt, hogy a tanárok és diákok közös úrvacsoravételei alkalmával mi is mindig szárnyaló szívvel végigénekeltük a 42. zsoltár minden versszakát.

Most a szövegeké, a tanulmányoké a főszerep. Harminchét tudományos dolgozaté, amelynek szerzői között találkozhatunk a magyar és európai reformáció történetének elkötelezett egyház- és irodalomtörténészekkel, történettudósokkal, művészettörténészekkel, történeti politológusokkal, az iskolatörténet kutatóival, s még folytathatnám a sort.

Kölcsey Himnusza a világ egyik legszebb, halhatatlan nemzeti imádsága, amelynek főszereplője nem egy-egy uralkodóház, dinasztia, embercsoport vagy rezsim hatalmának dicsőítgetése. Minden idők minden magyarjának éneke ez, mindazoké, akiknek a hit, a jó cselekedetek és a tudás adott és adhat erőt a „zivataros századok” elviseléséhez.

Megrendítő dokumentum került elő férjem anyai ága, az ugyancsak ároni, papi és tanítói Fekete család írásos hagyatékából. A gyönyörű kézírással írt szöveg – pedig ez még nem is a tisztázat, csak az első változat volt – szerzője Fekete Gusztáv, a szöveg papírra vetése idején, 1916-ban még segédlelkész volt.